Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

né a betűket. Senki sem háborgatná. Atatárjárás egyébként valóban komolyan foglalkoztatja. A tatárok az elfogott magyarokat úgy vágták, mint az érett búzát, mint az oroszok... „Fékeznem kell magamat!” Az egyik tatár a másik tatár nyaka közé „tehénkedett”, és elindult két jámbor magyar sor mentén. Mocskos kezében görbe kardot forgatott, akár valami motollát, a magyar fejek meg hullottak, hullottak, csak hullottak és talán ma is hullanak, ha a rusnya, szilvamag szemű, lapóttya képű tatár el nem csigázódott. Megitta maradék slibovicáját, kifordult az utcára és a pártszállóba baktatott. Belül sütős elégedetlenség marta. Újra elvágyódott; idegen városba, pusztába, erdőbe, lakatlan szigetre. Az idegen városban „felvághatna”, mert senki sem ismerné, a pusztában „beáshatná” magát, az erdőben fák odvábán tanyázna, a lakatlan szigeten állatbőrruházatban futkorászna. A pártszálló kapujában úgy vélte: a fák odva lenne számára a leglakályosabb. Remeteként könyökölne ki a törzseken; fölötte mókusok rágcsálnának, harkályok kopognának, szarkák cserregnének, sárgarigók fütyülnének, a négy égtáj felől pedig végeláthatatlan embersorok tartanának feléje, hangtalan, nesztelen jönnének, áldását alázatosan fogadnák, ajándékaikat lepakolnák, hamarosan házikenyér- és füstölt disznósonka-hegyek keletkeznének, és persze, bor- és pálinkaforrások. Meglehetősen kábultan került ágyba. Percekig irigyelte az állami díjas Horváth Istvánt; őt minden (a szántás, a vetés, az aratás, a telefonszerelés) megihlette, az erdőzúgásról nem is beszélve. 0, Jani, Horváth Istvánhoz képest elveszett ember; nem lesz belőle semmi. Ica annyiszor kikiabált, már-már közhírré tett véleménye előbb-utóbb beigazolódik. Megértésre, sőt bátorításra szomjúho- zott. Holnap reggel Felsővisóra utazik, találkozik Csurka Erzsikével; megnézi és meghallgatja giccses ostobaságait. Láthatja a román színekkel, népi motívumokkal terhelt selyemkendő festéseit, hallgathatja öntudatlanul is szocreál stílusban fogant „elbeszéléseit”, vérszegény pötyögtetését a nagyanyjától örökölt zongorán. Kinn lesz az összes vizekből. Az igazság: végre jóba foglalhatná magát. Felesége van, fia van; családos ember. (Amikor bűntudat kínozta, mindig ide tekeredett.) Feleségénél nincs se gyönyörűbb, se becsületesebb, fia legokosabb a világon, már jár; a Lázár nagyszülőknél indult el, a konyha cementjén, kanálba fogódzkodva. A jelenlévők majd megették. Ölelgették, csókolgatták, a levegőbe dobálták. Még az öreg Lázár János is meghatódott; nagy jövőt jósolt Attilának. Janiék öröme, mihelyt hazavonatoztak Nagybányára, elpárolgott.Hamar rájöttek: amíg Szatmáron tartózkodtak, Andor Zoltán álkulccsal kinyitotta a szobájukat és idegeneket (Ica szerint: kurvákat, latrokat) fektetett ágyukba. Az egyik „asszonyi állatnak” éppen havibaja lehetett, mert a Jani néhány zoknija véresen került elő az éjjeliszekrényből. Jani kérdőre vonta a Disznót, de eredménytelenül. Andor a szemébe vihogott. Na és?, kérdezte pimaszul. Kommunista módra, gyorsan támadásba ment át: Na és, talán a tietek az a szoba? Ti építettétek, nem a párt? Nem a Román Munkáspárt? Ica kihívta a milíciát. A milic, mihelyt megtudta, hol dolgozik Andor, nevetgélve elkotródott. „Pártmunkás” ellen nem indíthat eljárást. Amit a Disznó tett, az a párt belügye. Jani felkereste a zabolás Vigdorovicsot, a Nagybánya tartományi pártbizottság gazdasági osztályának főnökét, elmondta, hogy jártak Andorral. Vigdorovics nem hitte. Szabadulni akarnak Andor Zoltán elvtárstól, azért vádaskodnak. Ismerjük a céget, mondta és az asztalán heverő papírjaiba temetkezett. Valahol a

258