Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
eredeti, ott nem jó... Nos, ha ezt a szellemóriást támadni merem, attól még nem esik le a koronája, inkább azt kockáztatom, hogy én magam leszek nevetségessé. De kockáztatom. A bírálat nem feltétlenül „besorolásában”, nagyságrendiségében támadja az írót: a kolosszus akkora-kolosszális és a nyíl nem elég messzire hord. Es ha Heidegger szellemének, lenyűgözve bár, de meghátrálva nem — elébe tárhatom tévedéseit, miért ne tárhatnám elébe megtévedéseiket a mi szellemóriásainknak is. Hogyan is mondja az egyik raisonneur, Jean Genet-nél, a Les Paravents-ban? Nous, on a trop de héros. Et trop de gloire d’or sur nos héros. De ha erre olyan érzékeny a te olvasói tyúkszemed, Lorcsikám, nos, átutalhatjuk e könyv jó felét a Három Proko- pioszok Titkos Történetébe; én meg csupa kenettelj leszek KL Ne! Ne! Az istenért: csak maradj magadnak! Jó, maradok és - mint a Dovre Véne Ibsennél, „elég légy önmagadnak” - leszek. Illyésnek jó ideig csak Abrázatfényében fürödhettem, ha cercle-1 tartott. 1948-ban, amikor honunk szebblelkű női „szamizdat”-szerűen előállították 40 példányban AZ ŐRZŐ KÖNYVE című munkámat, vittem belőle Illyésnek és küldtem Szabó Lőrincnek is. Illyés reakciója 16 évvel később, 1964 júniusában érkezett mega Nemzetközi PEN oslói kongresszusán: lesújtó volt és leleplező. (Lásd tovább.) Szabó Lőrinc legalább kézbe vette a könyvfurcsaságot, sőt, levelében reflektált „kódexemre” és azt írja, „mulattam, már ahogy ilyesmin mulatni lehet, az ötleten, s szeretném, ha egy kicsit kitanítanál erre a munkádra, mert bizony nem nagyon értem”. HELIÁNE című regényem megjelenésekor, 1947-ben, Németh Lászlónak is küldtem tiszteletpéldányt; de csak nemrég, a napokban értesültem róla (amikor Sárközi Márta levelezése kiadódott), hogy kereste velem az érintkezést és kérte a címemet, mert elvesztette... Hanyatt-homlok, négykézláb is elmentem volna a Mesterhez, ha hív; de Márta ezt a levelet soha nem továbbította, címemet megadni elfelejtette. Németh Lászlót már középiskolás koromban a kezembe adta kiváló magyartanárom, Lányi Ernő s attól fogva soha nem vesztettem el szem elől. Nem tudom, annyira magával-elteltszellem volt-e, amilyennek Márait jellemzi Illés Endre Naplójegyzeteiben, hogy nincs füle a hallásra; vagy pedig, szélsőséges extrovertált természetébe még belefért annyi nyitottság, hogy szót értsen junior társával: bizonnyal az én veszteségem, hogy Németh Lászlót nem ismertem. Ortega/Don Quijote Nyomában járta az országot, Dielthey iránytűje szerint tájékozódott a filozófiában; s ha voltak is fenntartásaim, nem a Minőség Forradalmának szerzőjével, mint inkább regénytömkelegével szemben, melyekben egymástól elmaradhatatlanul-s kart karba öltve jár a teijengősség és az ókonzervatív stiláris hagyomány. KL Nem is gondoltál rá, hogy megkörnyékezd és felkeressed? Nem volt rá időm. A szívem szakadt, ahogy közelről kellett végignéznem Sárközi Márta önkéntes tönkremenését; mert mint a pelikán, a vérével táplálta a lapot, és a Válaszra ráment a rózsadombi villa és egész vagyona: „szemfelszedésből” élt és abból tartotta el magát és kisfiát. Más baráti körre vágytam, ahol kevesebb az országjárás, közélés meg a szesztestvér s több az irodalom. S ez Füst Milán köre, az ő lábánál csemegélő, apródad fióka-irodalmárok visztája volt. Az egykori nagypolgári jómód jelei még látszottak a Kígyó utcai luxuslakásban, ahol Milán bácsi délutánonként Petite Levée-t 242
