Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.

val végigjárva öt világrészt, városunkban baleset áldozata lesz, lábát le kell amputálni. Ám a műtét után alig tér magához, máris a lábát követeli, hogy megegye. Joga van hozzá: a tulajdon lába s törvényünk védi a magántulajdon szentségét. De ha odaadjuk, hogy falja be, ez annyi, mintha engedélyeznénk az emberevést... Mi hát a jogi helyzet?

KL És mi a jogi helyzet?

Olvasd el magad, nem árulom el. Arról a politológiai írásomról, amely a háború utáni helyzetet próbálta történelembölcseleti távlatból új megvilágításba helyezni, nem is szólok, elveszett; érdekessége (a NEM ENGEDÉLYEZEM ráfirkantása mellett, ahogyan a kiadó a cenzúrától visszakapta) az a glossza, amely megkérdőjelezve a címoldalt, kétszer aláhúzva figyelmezteti a miniszterelnökség sajtóosztályát: „Nem a mi értelmiségijeink közül való” — és a szignó: Horváth Márton. A maffia kifogástalanul működött. Annál elgondokoztatóbb ZSUZSIKA FÉNYKÉPALBUM című regényem története. Alapötletét ott kaptam el a levegőből, amikor Zsuzsával a Hadik Laktanya romjai közt három napon át piszkáltuk a sarat s nemegyszer családi fényképek, kislányarcok, nagyapó-daguerrotypek, bársonykötésű fényképalbumok kerültek elő a hóié alól. Egy ilyen elgazdátlanodott fényképalbumot hazavittem, végiglapoztam - és máris megvolt a regény terve. Olyan regényt írni, amely nem egyéb, mint az album fényképeinek hű leírása (és amit egy-egy képből következtetni lehet). Ha a fényképek elég érzékletesek, akkor sorba- rakásukból kikerekedhet a regény. A mottóját János Jelenéseiből vettem, a tárgyát pedig, nos, a tárgyát... Emlékszel még a büntetőszázadban eltöltött hónapjaimra? A „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” arisztokratáira? A front mellett megáporodó, lassan megbüdösödő Édenre - az édenkerti lovaglóiskolára? A siegfriedi termetű Térparancsnokra, amint büszkén ellépteti fehér paripáját a gyeptéglázó rabok előtt? Mögötte lovagló tündéri arájára, arisztokratikus női oldalnyergében? Ez volt a nyersanyag, ők voltak a háttér; a regény ennek a „Zsuzsikának” a lelki fejlődését érzékelteti a csecsemőkortól, a tisztfeleség holdkóros tündérvilágábólszerelmi kalandok lavinájába alázuhanva, a vereség kataklizmájáig, amelyben megüti magát és felébred. „Ha levágják lábamat, a kezemmel vonszolódom; ha levágják kezemet, a számmal kiáltok, mert az még megmaradt... Csak hogy segíthessek!” Lorcsikám! Melyik magyar klasszikusnál olvastam ezt? (Londonban nehéz volna utánanézni.) így éreztem én. Még váltig reménykedtem, én oktondi, megjegyzett ember; hogy valahol, valaki majd csak tisztázni fogja megjegyzettségemet; vagy ha nem — hát közli, mi a vád ellenem, hogy előadjam védekezésemet és tisztázhassam magam. Hogy lesz még olyan, Ágostonnal szólva, audi partem alteram. De addig! Addig se csüggeszkedhetem gorillamód a főidig, tétlenül. Világosan láttam a lélektani kátyút, amibe az új demokrácia szekere beleszaladt: szerettem volna segíteni. Ahol a kommunista párt az állam propagandaapparátusát kisajátította, ott olyan, minden magyarul érző/beszélő/gondol- kozó embertől idegen hangot ütött meg, hogy valósággal taszító volt s már magát a demokrácia eszméjét kompromittálta. Ezért a könyv súlypontja a regény utolsó tíz oldalán volt, azon a „Kiáltványon”, amelyet a szerző „Magyarország megbántott leányaihoz” intéz. Amiben Dosztojevszkij példáját követtem (Szőllősy Klára, aki újra lefordította A KAMASZT, erősködött, hogy ő soha, semmiféle kiadásban ilyen „Kiáltvánnyal” nem találkozott; de én mind223