Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Malgorzata Smorag: Gombrowiczcsal Európában (Mihályi Zsuzsa fordítása)
Mert Argentína nemcsak a második hazája volt. Mindenekelőtt az az ország volt, ahol megvalósította önmagát. (...) Royaumont-ban találkoztam Gombrowiczcsal. Az ő múltja ott összeolvadt az enyémmel. A royaumont-i emberek már mindkettőnket ismertek. Először az interjúkban tudtam szembesíteni saját emlékeimet a beszélgetőtársaiméval. Számomra unalomig ismert dolgokról beszéltek, amikor azonban ugyanazokat a tényeket az ö interpretációjukban fedeztem föl, ámulva vettem észre, mennyire mások, mint amire én emlékeztem. Számukra Gombrowicz Royaumont-ban félig csodabogár, félig bolond volt, de nekem ez az emlék édes és megindító. Vagyis ez az „éretlenek” és az „érettek” — érett pofa - csatája volt. És ezek az elítélő vélemények mind szegény Witold ellen irányultak, aki olyan egyedül volt, mintha valami arénában odavetették volna a magabiztos párizsi értelmiségiek prédájául. Akiket elpopsított a kultúra. Beszorultak a maguk absztrakcióiba anélkül, hogy valaha is átéltek volna igazi fájdalmat vagy magányt. A nézeteik, amiket — ahogy Witold szokta mondani - egy fekete mellett fejtegettek, tökéletesen elszakadtak a valóságtól. Egyébként most, amikor minden összeomlott, amikor az ö „világnézetük” csődbe jutott, komolyabb metafizikai dilemmák nélkül verik a mellüket és nagy hangon kiabálják, hogy tévedtek. Witold — aki soha nem panaszkodott - úgy viselte a sorsát, mint egy álruhás herceg, ezt ö maga mondta. Ebben nagy klasszis volt. (Rita asszony hangja kissé megremeg.) Be kell vallanom, hogy ezek a berlini és royaumont-i tapasztalatok iszonyúan fájdalmasak voltak. Azt hiszem, veszedelmes kísérletnek tettem ki a pszichikumon legérzékenyebb részét. Egy időben még azon is eltűnődtem, vajon nem inog-e meg az egész lelki egyensúlyom. Hiszen egy nagyon erős, nálam sokkal erősebb ember nyomát követtem. Tényleg! És ha ezt becsületesen végigcsinálom, ha meg akarom érteni és már-már be akarok hatolni valakinek a sorsába, ezért meg kell fizetni; ha megállók félúton, egyáltalán minek belekezdeni. Van egy ilyen francia mondás: nem lesz rántotta, ha nem töröd föl a tojást. Amikor visszatértem Royaumont-ba, valószínűleg azt viseltem el legnehezebben, hogy fény derült a saját éretlenségemre. Addig csak a mások éretlenségét láttam, és nem vettem észre a sajátomat. Gombrowicz pedig igazán erős, hiszen arra kényszerít, hogy fölfedjük gyöngeségünket. És a róla szóló munka közben hirtelen, mint a bumeráng, nekem esett a saját pofám. Nagyon fájdalmas volt. Royaumont volt a legnehezebb lépés. Nehezebb, mint Berlini Sokkal nehezebb! Berlin objektíve volt nehéz. Megrázott, hogy elmentem azokra a helyekre, ahol Witold olyan magányos volt. Másrészt ott voltak az akadályok, amelyeket az akkor még kommunista Lengyelország állított elém. Ahogy már mondtam: lehallgatták a telefonomat, névtelenül fenyegettek. Nyilván nem akarták, hogy a múltban turkáljak. De ez a nyomás kívülről jött, ezért mindig volt bennem erő, hogy megküzdjek vele, ami ennél rosszabb - azok a saját démonjaim. Royaumont-ban kénytelen voltam szembenézni önmagámmal. Azzal a félénk diáklánnyal, aki tele volt csodálattal ez iránt az excentrikus lengyel iránt. Mindenki így emlékezett rám. Én viszont nem ilyennek akartam látni magamat! És ez késztetett arra, hogy leírjam az emlékeimet. 212
