Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
akkor is ugyanez történt volna, ha megkapja a Nobel-díjat. Valamivel könnyebb élete lett volna, de semmiféle engedményt nem tett volna a magatartását vagy az életvitelét illetően. Amikor a Nobel-díjról beszélt, ilyeneket mondott: „Akkor majd bérelünk egy Rolls Royce-ot, és elsuhanunk londoni ellenségeim előtt. Brillantint kenünk a hajunkra, mert csak a fejünk fog látszani. Te feltűnően csillogó fülbevalót viselsz majd, én meg egy titokzatos katonai díszítést tűzök a sapkám hátuljára...” Soha nem veszítette szem elől a honfitársait, különösen „londoni ellenségeit” tartotta számon, akik szkeptikus mosollyal vélekedtek művei értékéről. Az Operett után, amely egy hosz- szú időn át érlelődő munka eredményeként született meg, megkérdeztem tőle, foglalkoztatja-e egy másik fikció megírásának a terve. „Titokban már dolgozik bennem - mondta. A jövő szempontjából létfontosságú dolgokat szeretnék feltárni. Valami egészen rövid új műfajt szeretnék. A regény túl hosszú. A színház technika. Hiányzik egy zenei szál a műveimből. Szeretnék azonosulni a formával, ahogy Beethoven tette a tizennegyedik, op. 131-es vonósnégyesben, mely olyan könnyűnek tűnik, s valójában annyira nehéz. Azt szeretném, ha az embernek a fájdalommal való szembesülése volna a téma. Csak két szereplője lenne, egy ember és egy szenvedő légy.” APAI SZERETET Witoldtól olyan szeretetét kaptam, amitkirályian tudott adni: apai szeretetet. Ha Witold elesett volt Royaumont-ban, másképp ugyan, de magam is az voltam, anélkül, hogy sejtettem volna. Nehezen léptem át a felnőttkor küszöbét. Lázadtam a családi élet ellen. Nem akartam banális, szokványos életet. Házaspár-eszményem Sartre és Beauvoir volt, legalábbis az, amit akkoriban tudtam róluk. „Úgy érted, Mme Sartre” - javított ki Witold. Nem akartam családot, titokban mégis otthont kerestem, ahol újra apát találok magamnak. S mivel Witold (bölcsessége folytán) anya is volt, meg gyerek is, önmagában csodálatos kis családi együttest alkotott. Ki teremthetett volna nekem szebb otthont, mint ő, az emigráns? Vele a költészet és a játék varázslatos világába léptem, egy soha véget nem érő gyerekkor édenébe. A mindennapok költője volt. És — mert annyira szerettem a játékait — halála után úgy éreztem, hogy elvesztettem a mindennapi dolgokat. Kapcsolatunkban apaszerepe volt a meghatározó. Nem volt sem fölényes, sem erőszakos. Nem nyomta el a másikat, épp ellenkezőleg. S mégis uralkodott mindenkin, mert mindenekelőtt önmagán uralkodott. Azzal a rendkívüli belső erővel, amellyel önmagát irányította - egyetlen pillanatra sem engedte el a gyeplőt - a többiekre is hatni tudott. Nem akarta megjátszani magát, kevesebbnek vagy többnek látszani, naiv vagy fölényes pózban tetszelegni stb., és uralkodott. Kötelesség volt ez, egyszerűen nem tehetett mást. Mindenre kiterjedt a figyelme, a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig. Semmit nem bízott a véletlenre. Kíméletlen tisztánlátás jellemezte. Tudta kicsoda, mit szeret, mit akar. És világosan meg tudta fogalmazni. A többiek pedig kénytelenek voltak követni. Szívesen próbára tette őket. Egyetlen apró példa a sok közül: Dubuffet látogatóban járt nálunk, és panaszkodott, hogy már nem szereti Vence-t, és csak ritkán jön ide. A műhelyén kívül volt egy nagy háza is, 201
