Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
akcentusával provokálta őket, lenyűgözött, és titokban neki adtam igazat. Valamivel később pedig egy egészen más arcát is megismertem, és ez egyszer és mindenkorra megragadott. Délutánonként rendszerint a parkban üldögélt, a kis tó mellett. A sétámból visszatérve láttam, bogy egyedül ül a pádon, és odamentem hozzá. Főleg Berlinről beszélt, ami a halált jelentette számára. És - bár a halálról beszélt - hihetetlenül élőnek tűnt, a legélőbbnek egész Royaumont-ban. Pátosz nélkül beszélt. Nem tetszelgett a szerencsétlenségben, ami érte, hanem harcolt, hogy leküzdje. S ugyanakkor nyitott volt, szórakoztató, mindenre kíváncsi. Megdöbbentett sorsa magánya, de az a természetesség is, ahogyan beszélni tudott róla. Lecsupaszított ember volt, aki pusztán önmaga, nem tartozik semmilyen társadalmi csoporthoz, és kizárólag önmagában érdekes. Személyisége titkos ereje lenyűgözött. És azt gondoltam, hogy nagyon gyorsan meg fog gyógyulni. Hogy a hitem és a szerelmem hegyeket fog megmozgatni! De semmit sem mozgatott meg, mert ő már úton volt a halál felé. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy fogtam a kezét az út végéig, amit még meg kellett tennie. MŰVEK Witold egy egyszerű faasztalnál dolgozott, amire kirakta a dolgait: a mesz- szelátóját (majd később egy hőmérőt és egy higrométert), a légzéshez és a pipájához szükséges „felszerelést”, a papírjait és két zöld Parker-tollat. Soha nem használt golyóstollat. Amikor megtöltötte a tolláit, a tintatartót mindig visszatette a szekrénybe, és azt mondta: „Én szeretem a rendet”. Volt egy szokványos kis jegyzettömbje. Mindennek kicsinek és rendezettnek kellett lennie. Nem szerette a zsúfoltságot. Mindenből épp csak ami kell. Nem volt sem szótára, sem nyelvtankönyve, sem enciklopédiája, sem kézikönyve. Később a levelezéséhez vett egy német-francia és egy spanyol-francia zsebszótárt. Nem hordott papírt és tollat a zsebében, és sohasem jegyzetelt. Leült az asztalához, és írt, „mint egy kisiskolás, aki a leckéjét készíti”. Az összes kéziratát kidobta, amit én rendszeresen kivettem a szemétkosárból, és feltettem a szekrény tetejére. „Egy igazi művész nem törődik ilyen részletekkel - mondta. Ezek legfeljebb a tanárok vagy az irodalomtudósok számára érdekesek.” Amikor megérkeztünk Vence-ba, Witold a Kozmosz „finálé”-ján dolgozott. Mindig a zenei „finálé” terminust használta, amikor egy regény befejezéséről beszélt. A fontos az - mondta, hogy képesek legyünk felvetni a problémát, és nem az, hogy megoldjuk. Mindig nehezen fejezte be a regényeit, különösen a Ferdydurké-t. Hónapokon át nap mint nap órákon keresztül járkált fel-alá, lemondva arról, hogy megoldást találjon. Ekkoriban megismerte az írásképtelenség minden kínját. Az Operettet 1964 decemberében kezdte írni. Többször hozzákezdett már Argentínában is, de nem talált rá a stílusára. Egyedül ennek a színdarabnak a kéziratait tartotta meg, éppen azért, mert befejezetlenül maradt. Soha nem láttam ezeket a kéziratokat az asztalán akkor, amikor az Operetten dolgozott. Az volt az érzésem, hogy mindent fejből ír, anélkül, hogy megnézné őket. Emlékszem, teljesen hatalmába kerítette a téma, de uralkodott magán. A legtöbbször csak arról beszélt, mennyire nehéz egy-egy jelenet megoldása, kommentárokat fűzött a szöveg199
