Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Lőrinczy Huba: Egy cipszerivadék tanuló - és vándorévei - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

döbbennie - kivettetve ekként egy nagy közösségből - a vallásos nevelés, a hitélet sok szempontból formális, különvéleményt nem tűrő voltára (108-119. - az élmény elevenségét jelzi az e részben uralkodó jelen idő!), majd famíliájában kell elmagányosodnia (122-126.), s útja innen törvényszerűen vezet a „bandák”, utóbb az action gratuite-nek tetsző lázadás, a szökés felé (127-133., 146-157.). Az ösztönösen szuverén, a merev rendet, a túlszabályozott létformákat tagadó személyiség nyilatkozik meg e pártütésekben, s felnyílik bennük a jövő, egy lélek titkos fátuma (126.). Az „utolsó” zendülésért, a szökésért keményen lakolni kell: az elbeszélő kikerül a család óvó „kaptárjából” (146.), hogy egy fővárosi intézet falai közt kapjon ízelítőt a „társadalom (167.), az „ököljog” (168.) világából. Az „internálás” (157.) fejezetei (163-180.) az első kötet legnagyobb erejű epizódjai közül valók, s lidércességük — túl egynémely mozzanatok és figurák véletlen rokonságán - vetekszik a Robert Musil és Ottlik Géza „iskolaregényélből” megismerttel. Az intézet miniatűr társadalmában ocsúdik rá a történetmondó az egyedülvalóság törvényére (178.), s mert otthon, időközben lezajlik a jelképesnek érzett lakásváltás, fölfogja azt is: többé nincs hová hazatérnie (180.).

Ha az első könyv a családvesztés, a kiválás fázisait örökíti meg, a második a sorskeresés zűrzavarairól s a küldetés, a fátum megleléséről beszél. A vándorévek a lassú föleszmélés esztendei. 1923-ban, életének egyik határpontján veszi fel a fonalat az elbeszélő. Kettős értelemben is határponton áll, hiszen — immár „házasként” - Némethonból épp Franciaországba tart ifjú nejével, és (bár akkor nem tudja még) nem csupán az „egyik” Európából, az „egyik” kultúrából készül átlépni a „másikba”, hanem sorsában, eszmélésében is új szakasz készülődik. Franciaország (de egy kissé Itália s Anglia is) érleli meg benne azt az embert, azt a személyiséget, aki - örökkön lázadozva noha - vállalja a néki rendelt fátumot: publicistából íróvá lesz, a kóborlásból pedig visszatér a megcsonkított hazába, az anyanyelvbe. A második kötet — ismét csak rendkívül arányosan - az 1923-as határszituáció előzményeit s következményeit mutatja be, jelezvén azzal is a nyitó helyzet (189-196.) fontosságát, hogy főbb elemeit a könyv felezőpontján (288-291.) megismétli.

Kétféle Európáról s az ifjúság két korszakáról tudósít az Egy polgár vallomásainak második része. Németország még nem az igazi Európa, ezért is oly „ismerős” egy magyar számára (194—196. etc.): mintha az otthon kiegészítése, „meghosszabbítása” volna. Német földön, ez idegenül ismerős világban éli át az elbeszélő az ifjúság nagy kalandját, a vándorlét zűrzavarát és mámorát, a rögtönzések, a tervtelenség gyönyörét, cikázván városok és szállások, pillanatnyi barátságok s „szerelmek” közt, szíván magába egy kultúrát, belekóstolván írásba, újságírásba, „... egy fiatal kutya” (215.) mohóságával szimatolván embereket és dolgokat, járván kávéházakba és egyetemekre, s mindezt folytonos eufóriában és „Jeges magányában (242.), a Biblia, egy kaktusz, egy csontfeszület s egy néger fétis társaságában (197., 215. stb.). S közben az érlelő leckék: Weimar és Goethe, a német „rend” és „homály” (248-252., 288—290.), a rádöbbenés az írás felelősségére (244—245.) s megannyi más. Németország a legalkalmasabb színtér a vallomástevő lázas önkeresése számára: a vesztett háború után úgy forrong és pezseg, akár a tájait, városait bekalandozó lélek, s a kétfajta nyugtalanság szándék híján is egymásra mutat. A tomboló, felelőtlen ifjúság a hirtelen kötött házasság kalandjával folytatódik. Férj és feleség egyaránt éretlen és alkalmatlan még e vállalkozásra, sebeznek és sebződnek, elszakadnak egymástól és visszatalálnak, hogy végül vállalják a másikat, olyannak, amilyen. Az igazi, a régtől polgárosult Európát, Franciaországot együtt fedezik föl, megélvén Párizs varázsát és idegenségét, részesülvén a nem is mindig diszkrét francia lenézésből (323—325., 330. stb.), megfejteni akarván - hasztalanul - a „franciaság” titkát (325-328., 338. etc.). A párizsi hat év (amelybe itáliai, angliai és közel-keleti kóborlások is beékelődnek) lezárja a nagy kaland, „a belső szabadság” (309.), a rögtönzésektől bódult ifjúság korszakát. „Egy napon úgy éreztem, hogy a nyersanyagot már láttam, (...) s életem hátralevő szakára nagyjából visszafordultam az európai tájaktól az európai könyvek láthatára felé” (339.), illetve: „Egy napon

179