Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Lőrinczy Huba: Egy cipszerivadék tanuló - és vándorévei - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

a Tonio Krögerében Lizaveta Ivanovna (258-265. - itt-ott még a vitatémáik is hason­lók!), azt szintén csak futólag hozzuk szóba, hogy művész volta miatt Márai is fölkelti egyszer a német rendőrség gyanúját (217-218.), azt viszont nagy nyomatékkai hang­súlyozzuk, hogy élet és munka viszonyáról a két mű azonosan vélekedik. A Thomas Mann-novella ama verdiktjét, „... hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson” (vő.: Thomas Mann: Novellák /., Bp., 1955. 204. — Lányi Viktor fordítása) - az Egy polgár vallomásai többször s teljes meggyőződéssel hangoztatja (258., 264—265., 383-384. stb.). Végtére - tanúsítja a könyv egésze - Márai is (akár Tonio Kroger) telve van „... az élet honvágyáéval (264.), ö is „... polgár, aki tévútra jutott” (Thomas Mann: i. m. 216.). Nincs kétség: Thomas Mann bizonyos műveihez genetikai, Hermann Hesse egy­némely alkotásaihoz viszont inkább csak tipológiai kapcsolat fűzi az Egy polgár vallo­másait. Bár... Bár az az „egyetlen alak”, kinek megformálására az elbeszélő örökkön készül, ki „... egyszerűen tud valamit, ami talán az élet »titka« ...”, ki „Talán (...) az anya, a másik, az örök és ismeretlen, akivel találkozni szeretne...” (386.), igen erősen emlékeztet arra az „Ősanyára”, kit a Narziss és Goldmund művészhöse szeretne meg­lelni s megfaragni. Hesse regénye 1930-ban látott napvilágot, ilyképp a rengeteget olvasó Márai ismerhette, annál is inkább, mivel bizonnyal fölfigyelt az idősebb német kortárs és a maga életének s eszméinek egynémely - véletlenszerű - párhuzamaira. Mindketten lázadóként törtek ki famíliájukból, mindketten megírták zendülésüket (Hesse az Unterm Rad - Kerék alatt - című könyvében, Márai az Egy polgár vallomá­saiban), mindketten különös, ambivalens viszonyban álltak a polgári létformával és értékekkel, hányódván a tagadás és az igenlés végletei közt (miképp A pusztai farkas Harry Hallerje), mindketten a személyiség fontosságát hirdették, megvetvén a techni­kai civilizációt - folytassuk? „Nem tartozom senkihez” - így Márai (155.), s rímel erre Hesse önjellemzö szava: „Einzelgänger.” Goethe, Thomas Mann, Hesse: tudatos és önkéntelen megfelelések, dallamívek, melódiafoszlányok őrzik inspiráló példájukat, s ha megjegyezzük, hogy a könyv egy-egy futama (149-150., 184—185.) a német termé­szetlíra legszebb hangzatait idézi, úgy hisszük, fölfedtünk valamit Márai irodalmi vonzalmaiból. Az Egy polgár vallomásai, e szemfényvesztő játékokkal, stilizációval dúsított „re­gényes életrajz” - mint egész - mégis öntörvényű s kivételes értékű alkotás. Egy sorsát kereső lélek története, enciklopédiája a századelő felvidéki városaiban virágzó polgár­létnek s lenyűgözően érzékletes képe a világháború utáni Nyugat-Európának. Végső soron mégis dokumentum, de nem annyira egyes adatainak hitelével, hanem sokkal inkább szellemével; komplex és koherens mű, amely esztétikai és stilisztikai, pszicho­lógiai és szociológiai szempontból egyaránt remeklés. A kötet - megfelelőn a szerző emlékezetműködésének - nem hézagtalan s a kronológiához mindenkor alkalmazkodó folyamatrajz, hanem „nagy, laza tömbökéből összeálló képződmény, s a kisebb-nagyobb részeket (túl a narrátor személyén s a csapongva bár, de mégis érvényesülő időrenden) a többször is felbukkanó, fontosabb személyek, valamint a gyakori előre- és visszauta­lások fűzik egybe. Az Egy polgár vallomásai két nagy, terjedelmében rendkívül arányos könyvre tagolódik, s e kettőt igen éles cezúra, a világháború választja el egymástól. E négy év személyes és történelmi eseményei csupán utalások, elejtett megjegyzések formájában épülnek be a szövegbe, a „regényes életrajz” mégsem hágy kétséget: ezek az esztendők mind a magán-, családi és nemzeti lét, mind Európa vonatkozásában kataklizmaként hatottak. Gyökeresen átalakult mind a kis-, mind a nagyvilág, a há­borúval jóvátehetetlenül a múltba süllyedt a polgári rend régi biztonsága csakúgy, mint a „Gyermekkor (...) mítosza” (135.). Az Egy polgár vallomásainak első kötete ezt az Atlantiszt bűvöli vissza, a Máraitól személyesen ismert Stefan Zweig (236-237.) későbbi, nosztalgikus művének címével szólva: A tegnap világát. A két nagy rész így hangvételében, látásmódjában is elüt egymástól. Az első könyv puhább körvonalú, 177

Next

/
Thumbnails
Contents