Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Lőrinczy Huba: Egy cipszerivadék tanuló - és vándorévei - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

fölépítését, formaadó módszerét egyaránt jellemzi: „Rossz emlékező vagyok. Időszakok, emberek külseje, találkozások nyom nélkül szitálnak át emlékezetemen, mindig csak eseménycsoportokra emlékezem, amelyek nagy, laza tömbökben kapcsolódnak össze. E tömbökben, mint az őskori gyantában a belekocsonyásodott rovar, egy-egy elmúlt ember éli jelképes életét” (241. - a kiemelés tőlünk!). S noha akadnak a könyvben ily típusú megjegyzések is: ezekre a percekre élesen emlékszem” (151.) - korántsem

érvénytelenítik, hanem csupán ellenpontozzák az előbbieket.

A memória véges volta azonban csak egyik oka annak, hogy az Egy polgár vallomásai — mint bármely művészi autobiográfia - oly igen távol esik a valódi dokumentumirodalomtól. Nem kizárólag a feltétlenül megbízható, hézagtalan emlékezet hiányzik itt, hanem a tárgyilagos, a személytelen hangvétel, a kérlelhetetlenül objektív világ- és önszemlélet is. Márai bevallottan szubjektív, az élettényeket szuverén módon csoportosító, átstilizáló s értelmező autobiográfus, hiszen amit papírra vet, vallomás, illetve regényes életrajz. (A személytelen, teljességgel tárgyilagos, stilizálásmentes ön- és világszemlélet egyébként is fikció.) A mű számos részletéből, kivált a némethoni kalandozások fejezeteiből kitetszik, hogy - hasonlatosan Kaffka Margit hősnőjéhez - ő sem vállal felelősséget hajdani önmagáért, s tudván tudja ő is, hogy „Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma.” Az Egy polgár vallomásaira úgyszintén áll Pórtelky Magda igazsága: „... amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mai gondolkodásom szerint formált kép az életemről”. S amiként Jelképesének tekintette Márai az emlékezetében megőrzött emberek életét, akként (ha ugyan nem fokozottabban) tekintette szimbolikusnak, paradigmatikusnak a magáét. Nem a héj, a felszín érdekli a világból, az emberekből s önnön életéből, hanem a mag, a mélység; feladatának azt tartja — s nem véletlenül utalunk már itt a híres Goethe-könyv címére -, hogy költészetet sajtoljon a valóságból. „... az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit” - rögzíti a nagy tanulságot egy helyütt (214.), hogy másutt még pregnánsabban fogalmazzon: ,A magatartás, (...) a szemléletnek kínos beállítottsága a vízióra, a »másik látomásra«, mely emberek és jelenségek mögött dereng fel, s az író számára igazibb valóságnak tetszik, mint a tapintható - megszabta életmódomat” (238.). Mindezek okán az Egy polgár vallomásainak világa az alkotó képzelet segélyével teremtett, fiktív világ. A benne megidézett - igen nagy számú - hiteles élettény is rendre színt vált, átlényegül, s egy múltlátomás, egy mítosz elemeként merőben új dimenziókba kerül. Ezért is, nemkülönben azért, mert a mű többször (84-85., 258-259. stb.) sugallja avagy nyíltan kimondja, hogy minden ember rejtélyes, kifürkészhetetlen titkokat őrző tünemény, a szereplők egytől egyig költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha” - s eme verdikt az elbeszélő pozícióját birtokló főhősre, Márai Sándorra is érvényes. Regényfigura ő szintúgy, akár a többiek.

Túl az eddigieken, roppant fontos összetevője a stilizációnak a célképzetesség gondolata. Az Egy polgár vallomásainak „visszafelé élő” narrátora úgy vállalkozik a számvetésre, hogy tévelygésekkel teli, mégis és szükségszerűen az adott helyzethez vezető útként szemléli és értelmezi a maga mögött hagyott életszakaszt. Magaslati nézőpontjából tekintve immár fölfedezheti múltjában a rejtőzködő, ám kérlelhetetlenül munkáló teleológiát. A gyermek- és az ifjúkor megannyi kényszerében és rögtönzésében - úgy tetszik az emlékezönek — a számára egyedül lehetséges jövő készülődött, s útja ekként a homályból a megvilágosodás, a tervtelenségböl a tervek, a céltalanságból a felismert cél felé vezetett. „... semmi más nem is voltam - s nem is akartam lenni - ebben az időben, mint céltalan fiatalember. Az irodalom még köd volt számomra és homály, fájdalmas, kínos bizonytalanság” - jellemzi frankfurti kallódását a narrátor (227.), hogy utóbb így folytassa: „S egy napon felébredtem s észrevettem, hogy a frankfurti év megmunkált bennem valamit” (238.). Másutt meg ez áll: „Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van (...) kínos kitérőkkel, melyeknek

174