Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Csicskó Mária: A hiányzó parasztpolitikus B. Szabó István

vissza szuverenitását. A nemzeti függetlenség birtokában és a többpártrendszeren alapuló politikai berendezkedés törvényesítése után persze bizonyára sor került volna a többség akarata ellenére megbolygatott tulajdonviszonyok valamiféle korrekciójára. B. Szabó István ugyan a forradalom napjaiban nem fejtette ki nézeteit e kérdésben, de peranyaga dokumentumaira támaszkodva állíthatjuk, az államosítások nagy részének realitását elfogadva, a korlátozott magántulajdon elvén nyugvó, önálló mezőgazdasági érdekképviselettel kiegészített, (parászt)demokrácia megteremtésében látta a felkelés célját és értelmét.61 A november 4-én hajnalban Budapesten végiggördülő harckocsik azonban eltorlaszolták az utat társadalmi-politikai ideáljai megvalósulása előtt, s a későbbiekben ezek részletei iránt legfeljebb kihallgatói és bírái mutattak - elfogulatlannak aligha nevezhető - érdeklődést.

A november 3-ról 4-re virradó éjszakát otthonában tölti, és sok budapesti lakoshoz hasonlatosan ő is a várost szétlövő ágyúk zajára ébred. Reggel fél öt körül kopog be lakásába az a százados, aki Tildy Zoltán üzenetét hozva arra kéri, azonnal menjen vele az Országházba. „A Parlamentben egyenesen Nagy Imre szobája felé indultam - vallotta 1957. május 22-én -, és amikor elég közel értem, láttam, hogy Nagy Imre és még néhányan jöttek ki az ajtón a folyosóra. Feltűnt, hogy Nagy Imrén nagykabát volt és kalap és egy táska a kezében. Mindjárt hozzá mentem és annyit kérdeztem »Mi van, Imre?« O csak azt felelte, hogy »azonnal mindenki az óvóhelyre«. Ezzel már ők indultak is.”62 Tildy Zoltán és felesége, a később innen az Egyesült Államok követségére menekülő Mindszenty József, valamint B. Szabó István levonultak hát az épület egyik félemeleti helyiségébe. Teljes bizonytalanság lett úrrá közöttük a cselekvést illetően. Ezt a tanácstalanságot érzékeli a hat óra tájékán megérkező Bibó István. A bénultság oka elsősorban az, hogy a rádióban először öt óra húsz perckor, majd azt követően többször és több nyelven beolvasott nyilatkozat ellenére a kormány a valóságban nem volt a helyén. Az államminiszterek közül a hívásra végül is csak hárman jelentek meg a Parlamentben (Tildy, B. Szabó és Bibó), de ők sem tudták pontosan, miniszterelnökük hol és kikkel tárgyal e válságos órákban. Nem ismerjük annak az utolsó megbeszélésnek a tartalmát, amit Nagy Imre folytatott távozása előtt a volt köztársasági elnökkel, de Bibó István visszaemlékezéséből63 az derül ki, Tildy és B. Szabó ekkor még abban a hiszemben várakoztak, hogy a miniszterelnök a szovjetekhez indult. Mivel pedig onnan a reggeli órákban sem tért vissza, csak arra gondolhattak, hogy Nagy Imre a Maiéter Pál által vezetett katonai küldöttség sorsára jutott, a szovjetek őt is „visszatartották”. Ezenközben a helyzet egyre válságosabbra fordult. Jelentések érkeztek az orosz csapatok előrenyomulásáról, és elhangzik a Kádár János-féle ellenkormány felhívása is. Amikor a tankok már a Margit hídon dübörögnek, nem késlekedhetnek tovább a Parlament őrségének kérdésére adandó egyértelmű válasszal. Az épületben tartózkodó magyar katonák ugyanis Tildy Zoltántól várták az eligazító parancsot, hogy a Kossuth teret megszálló szovjet harckocsikkal szemben „milyen álláspontot foglaljanak el”. „Tildy azt felelte, hogy teljesítsék a kötelességüket, ami nem jelenthetett mást, minthogy szembe kell szállni az oroszokkal... Ekkor azt mondtam Tildynek — írja memoárjában B. Szabó István —, hogy nem tartom helyesnek az ellenállást... Csak azt érhetjük el, hogy rommá lövik ezt a gyönyörű, soha nem pótolható épületet anélkül, hogy ezzel meg tudnánk fordítani

131