Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.

vetettek a plakátokra, hogy beléjük lelket verjenek s én is, nem kis csodálkozással olvastam, tünekedve, hogy vajon kinek juthatott eszébe: BUDAPEST NÉPE, FEL AZ ÓVÓHELYRŐL! FEL A FÉNYRE!...

KL És mennyi ideig tartott amíg ez, ahogy mondod, a légoltalmi bénulat felengedett és megszűnt?

Hiszed-nem-hiszed: hamar. Hat hétig se tartott. Hamarabb, semmint hittem volna. A dög-szürkeség még tartott, de a patkányéletnek vége lett. Sartre-nál olvastam valahol (tán a Le Diable et le Bon Dieu-ben), hogy la vie humaine commence de l’autre coté du désespoire. És mi egyszeribe átestünk s bele- pottyantunk: ott voltunk a kétségbeesés túloldalán. Megpezsdült az élet; nyálát fröccsentette a hasnyálmirigy. Ezer rögtönző mestercsel ötletével ezer örmény elme - felduzzadt üzekedhetnékjével millió nemiszerv kergette egymást. A papírhiány, az üveghiány: mindegyik külön krónikás fejezet lehetne. A négy, pacallá püfólt, akasztott keretlegény hullája is eltűnt az Oktogon tér gázlámpáiról, a körutakon a járdák kilométerhosszat: egyetlen perzsavásár. Vetkőztetések, fosztogatások, katonai teherautókon - zabrálások nagyban. A körúti perzsavásáron aztán megjelent a szajré bringa, a szőrmebunda; hórihorgas, kucsmás, tatárképű katonák kirgiz mosollyal kínálták uraságok- ról-lecsatolt óráikat, a két karjuk volt a kirakat konyákig, s volt aki a bokáján is portékát mutogatott. A kerékpár volt a „sikk”, akinek volt, előkelőnek számított; akinek nem volt, szerzett az orosztól - vagy az élelmes láncolótói, tört aranyért. A város előkelősége kerékpárra kapott, ahogy a hó elolvadt, a sugárutakon a kerékpárok ezrei száguldoztak - autót nemigen lehetett látni, kivéve a „felszabadítók” tehergépkocsijait, amelyek a lelakatolt-lebiz- tosított biciklik nagybani, szakszerű elemelésével foglalkoztak. Csak felhajították a kerékpárt láncostul az autóra, még csak ki sem vették a szájukból a Pravdába sodort, tölcsér alakú, mahorkás cigarettát - és a bicaj tulajdonosa, ha szerencsés volt, még találkozhatott a Telekin vele s néhány gramm tört aranyért visszavásárolhatta - KL Neked is volt?

Kétszer lopták el, harmadszorra nem került meg - de már kopácsolták a villamossíneket. Még ki se dugtuk a buksinkat a pincéből s már a dolgok elején, csodalátó szemem előtt megjelent „K. elftárs” (a fizimiskájára emlékeztem Sátoraljaújhelyről, a nevére nem) és a maga joviális-leereszkedő módján „beszervezett”. A börtönkollektíva kinyújtotta csápjait értem és emlékeztetett, hogy mint „haladó értelmiséginek”, hol a helyem, mi a kötelességem. Én inkább halandó értelmiséginek éreztem magam, libabőrös háttal, de látogatóm a pincén elhúzta építész-szájam előtt a mézesmadzagot: most majd igen sok pártházat, szakszervezeti székházat fogunk lefoglalni, s amelyik romos, annyi munkám lesz, hogy csak győzzem, helyreállítás, átalakítás és máris van egy, a Stefánián... Megnézném?

KL És látogatód a pince füle hallatára, mint mondod, elvtársazott? Naiv kérdés. Már hogyne elvtársazott volna. Először is még a börtönben folyvást pártot játszottak, gyermeteg-romantikusan és még a Jancsi-Pistához is hozzátették, hogy elftárs. Másodszor, fogódzz meg, hogy honnan, a told alól vagy a mennyekből hullottak: egyszeribe annyi volt az „ellenálló”, a „partizán”, mint a csillag az égen. A kisnyilas volt az első, hogy elftársozzon s volt is annyi esze, hogy védelmet-keresőben, pártkönyvre tegyen szert a

5