Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Tóth H. Zsolt: A titkok létezése - Kálnay Adél: Szindbád ismét elindul
nem bírtam volna kezet emelni, hát csak eldőltem a nedves fűben, s kétségbeesetten vágytam a megsemmisülést, az arcomba hulló harmatcseppek könnyeimhez keveredtek”- szerepel a szövegben egy másik helyen. Látszólag tehát ismerős ez az alkotáslélektani képlet. Az eddig említettek alapján azt hihetnénk, hogy Kálnay Adél egy olyan író, aki a Nyugat-nemzedék finom tollú prózaíróinak örökébe lép, s némi szecessziós árnyalattal gazdagított impresszionista prózát ír - mai élményanyaggal ugyan, de régmúlt korok irodalmi hangulatait idézve. Mindez jórészt igaz, de ez a kötet jóval több figyelmet érdemel annál, mintha egyszerűen csak egy bravúros és tökéletes stílusvarázslat volna. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni azt az izgalmas jelenséget, hogy abban az esetben, ha az irodalmilag művelt közvélemény elvárási horizontját magunkévá téve gondolkodunk a kötetről, némi feszültséget észlelhetünk a történetek jellege és színhelye között. A hősök kifinomult érzékenysége, a lelki síkon zajló cselekménymozzanatok tünékenysége, s az előttünk életre kelő írói világ pszichés rebbenékenysége ugyanis inkább egy túlcivilizált nagyvárosi miliőt megfestő urbánus prózavilágban lenne megszokott - s nem azokon a falusi színtereken, ahol Kálnay Adél novellái játszódnak. A Szindbád ismét elindul novellái így arról is árulkodnak, hogy nem kell és nem lehet alávetnünk magunkat saját elvárásainknak, s hogy nem szabad előre kialakított, automatikusan előhívható sablonok szerint gondolkodnunk. Mert ellenkező esetben a tények könnyen megcáfolhatnak minket. S a tényekkel nem lehet vitatkozni. A tények pedig arról beszélnek, hogy ez a halálközeli élményekkel gazdagított, könnyekkel elárasztott, megmagyarázhatatlan szomorúságokkal megterhelt írói univerzum a falusi életben gyökeredzik. Mindaz a fájdalom és mindaz a gyötrelem tehát, amit Kálnay Adél elénk tár, elvitathatatlanul egy kicsiny és zárt faluközösség sajátja — a hősök érzései szinte kizárólag ott kibontakozó vagy onnan elszármazott érzések. Az írónő mélyen és alaposan ismeri ennek az akváriumi lelkiállapotnak minden jelenségét és tünetét, megérti és felfejti az egymás előtt, szoros egymásrautaltságban élő emberek közt szétfutó láthatatlan lelki szálak természetét: ,A faluban mindenki tudta, hogy a másik mit csinál. Ez így alakult ki a hosszú évek alatt. Ki mikor kel, hová indul, mikor jár a városba, mikor a hegyre, az erdőbe. Jól működött ez. Ha munkája közben valaki a szomszédjára gondolt, tudta, hová gondolja. Arról a biztonságérzetről, amit mindez jelentett, persze senki sem tudott. Láthatatlan szál kötötte össze őket, ezen keresztül kapták az erőt, ám a szálat senki soha nem érezte, legföljebb, ha baj történt, ha valami szokatlan, kizökkentő dolog, akkor szorított, húzódott, szakadozott, aztán ha kihullt belőle a kín, még szorosabbra fonódott”. Ez a könyv tehát szemléletes és értékes példa arra, hogy nem szabad szolgai módon engedelmeskednünk önnön elvárásainknak, nem szabad azt hinnünk, hogy bizonyos írói technikák bizonyos helyszínek ábrázolása közben talajtalanná válnának. Kálnay Adél művészete elvileg tehát könnyedén beilleszkedhetne a kulturális javak körforgásába: sikeresen mutat fel egy olyan írói világot, amelyben szabadon, előítéletektől nem zavartatva áramlanak a témák és technikák. De ami élmény lehet, abból még nem biztos, hogy esemény is lesz. Pedig jó lenne, ha a Szindbád ismét elindul esemény lehetne az irodalmi közvélemény számára. Jót tenne irodalmi életünknek, ha egy Székesfehérvárott megjelent könyv is figyelmet tudna kelteni, méltó elismerésben tudna részesülni. Az idő mindenesetre Kálnay Adélnak dolgozik. (Argus Kiadó — Széphalom Könyvműhely, 1994) 1119
