Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Angyalosi Gergely: Az író titka - Erdődy Edit: Mándy Iván

télén műfaj. Ezzel még nem is nagyon vitatkoznék: valóban elég sok és sokféle „tehetetlenségi nyomatékkai” kell számolni ebben a szakmában. Am az illető író azzal támasztotta alá állítását, hogy az irodalomtörténészek fatálisán politikatörténeti dátumokhoz kötik az irodalom fejlődésének fordulópontjait, márpedig az irodalom „mélyáramához”, valódi életéhez a politikának semmi köze. Nos, megítélésem szerint az állítás egyik fele sem szükségszerűen igaz. Persze, hogy az agyonpolitizált irodalomtörténet hamis képet ad a politikáról és az irodalomról egyaránt; másfelől azonban merő illúzió az írók részéről, ha függetlennek képzelik magukat a valóságnak attól a „felületi”, „piszkos”, „nem szellemi” rétegétől, amit a politika jelent. Az irodalomtörténet-írásnak, mint minden történészi munkának, megvannak a maga sebezhető pontjai: mindenekelőtt az, hogy elkerülhetetlenül egy fejlődési sémába akarja foglalni az irodalmi tények időbeli létét. Am önmagában az, hogy figyelembe veszi a társadalom politikai életének alakulását, egyetlen író részéről sem indokolja az ilyen vállveregető lekezelést. Esetenként inkább arról lehet szó, hogy némelyik író nem érzékeli a kapcsolatot saját művei és a valóságnak eme szegmentuma között. Erről viszont aligha az irodalomtörténész tehet.

Még ezt a gondolatsort folytatva: az irodalomnak csak egy részére érvényes Er dődy Edit kijelentése, hogy „amit valaki el akart mondani, (...) azt elmondhatta”. Mint az alkotáslélektanból tudjuk, az irodalmi művek jelentős része nem úgy jön létre, hogy az író „el akar mondani valamit”. írás közben derül ki, hogy mit akar írni; hogy mit akart mondani az írással, az esetleg a mű befejezése után sem válik világossá számára. Az „öncenzúra”, amivel Esterházy Péter viccelődött még nemrégiben, inkább csak a „valamit mondani akaró” íróknál lép be tudatosan. A második esetben a politikai realitás korlátozó ereje, kényszere, tilalmai és lidércnyomásai sokkalta áttételesebben szólnak bele az alkotás folyamatába. Ugyanezért csak részlegesen tudom elfogadni azt, amit az imént idézett gondolatának logikus folytatásaként Mándyról állapít meg Er- dödy Edit. „Az ő művén ugyanis valóban nem hagytak nyomot a politikai, szorító-bék- lyózó körülmények, nem érintették tabuk és tilalmak, nem volt szüksége arra sem, hogy mondandóit parabolákká oldja, metaforikus és szimbolikus megoldásokkal tegye szalonképessé.” Ha ezzel mindössze annyit akar mondani, hogy Mándy Iván mindig törhetetlenül szabad szellem volt, aki sohasem kívánta politikailag „szalonképessé” tenni magát, akkor persze tökéletesen igaza van. Elfogadhatjuk azt is - hiszen meggyőző elemzésekkel támasztja alá —, hogy ennek az írónak a világa a pályakezdéstől, tehát már 1943-tól úgy alakult, hogy a politikai viszonyok változásai jóval kevésbé érintették, mint a „valóságábrázoló realizmushoz” közelebb álló szerzőket. Am amennyiben ennél általánosabb érvényt akarnánk tulajdonítani ennek a mondatnak, akkor már az apologetika felé tolnánk el az értelmét, ami egyébként Erdödy Edit dolgozatának betűjétől és szellemétől egyaránt távol áll. Önmagának is ellene mondatnánk így a szöveget, hiszen Erdödy kellő részletességgel kommentálja, milyen kínlódással járt az „átíró” (vagyis műveket adaptáló) kenyérkereset, és hogy a „piciknek” írni sem volt mindig fenékig tejföl, még akkor sem, ha Mándy ifjúsági íróként sem tett „engedményeket”. Összegezve mondandónkat: képtelenség lenne elvárni az irodalomtörténésztől, hogy minden ízében feltárja a műnek és a művön kívüli világnak akár csak az általa érzékelhető valamennyi lényeges összefüggésfonalát: a tudatosakat éppúgy, mint a tudattalanokat, a dokumentálhatókat és a csak kikövetkeztethetőket egyaránt. Nem hiányolok semmit tehát ebből a monográfiából. Annyit azonban meglehetős biztonsággal feltételezhetünk, hogy amennyiben a magyar történelem 1945 után radikálisan másként alakul (értsd: jobban), akkor most Erdödy Editnek egy sok szempontból eltérő Mándy-életművet kellett volna számba vennie.

De ahogyan ezt a valóban létező művel tette, az mindenképpen példaszerű. Ne feledjem említeni, hogy a műfaji kényszerek mellett volt még egy követelmény, amelynek szintén eleget kellett tennie: a Kortársaink sorozat jellege. Ez ugyan nem nevezhető merev kényszerzubbonynak, de mégiscsak megszab egy-két dolgot, így például a fel1114