Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Angyalosi Gergely: Az író titka - Erdődy Edit: Mándy Iván
ANGYALOS! GERGELY Az író titka ERDŐDY EDIT: MÁNDY IVÁN Erdődy Edit tanulmányának elején és végén egyaránt hangsúlyozza, hogy Mándy „titokzatos író”. Távolról sem retorikus fordulat ez nála, mint lehetne a szakma alamuszi képviselői közül sokaknál, de még csak nem is a tehetetlenség leplezésére szolgáló formula. Ez az első olyan kismonográfia ugyanis, amely következetesen és nem csupán „ad hoc” veszi szemügyre korszakonként a tárgyalt életmű kritikai fogadtatását. Ennek folyományaképpen gondolatmenetének egyik szála a Mándy-kritika változásait (talán mondhatjuk így: fejlődését) követi végig, ahogyan az a konstruált és az életműtől idegen problémafelvetéseken át, vagy éppen az utóbbiak lehántásával eljutott - a valódi titokig, vagyis annak a felismeréséig, hogy valójában mi is az, amit nem képes körbekeríteni a maga fogalmi hálójával. Erdődy Edit saját műelemzései természetesen már a kritikának ezt a fejlődési fokát képviselik: azon a néhány oldalon, ahol módja nyílik egy-egy művet kissé részletesebben elemezni, mindig pontosan jelzi azt a határvonalat, ahol megszűnik az értelmező kompetenciája és elkezdődik az eleven titok birodalma. Nem is a tehetetlenség kifejezése, mondottuk, a titokra való hivatkozás: sokkal inkább az alázaté. A két fogalmat élesen meg kell különböztetnünk egymástól ebben a kontextusban, még akkor is, ha az alázatban természetesen mindenkor benne foglaltatik a tehetetlenség egy formája. Nem is tehetetlenséget mondanék, vagy ha mégis, úgy abban az értelemben, ahogyan tehetetlenségi erőről beszélünk: a nagyobb erőknek való aktív ön-átadásról van szó. Az ugyanis (számomra) nyilvánvaló, hogy az irodalomtörténészi munkához nagymértékű alázatra van szükség. Úgy értem ezt, hogy valaki, aki egy adott tárgykörben óriási ismeretanyaggal rendelkezik, továbbá az ismeretekről jóformán levakarhatatlan értékítéletekkel, mondjuk ki: előítéletekkel is, és ráadásul ott lebeg a tudatában egy diakronikus fejlődési séma, amely elöl kitérnie lehetetlen, nos, ennek az egyénnek a lehető legnagyobb mértékben meg kell közelítenie a „tiszta receptivitás” - úgy-amúgy elérhetetlen — eszményét. Vagyis folyamatos önvizsgálatot kell tartania, minden spontánul jelentkező érzületét, ítéletét, elképzelését gyanakvással kell szemlélnie, egyéniségét pórázra kell fognia annak érdekében, hogy a tárgyul vett egyéniség - az íróé - minél tisztábban bontakozhassék ki egy, a saját világától tökéletesen eltérő, sőt attól idegen nyelvi közegben. Ugyanakkor egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenie önnön bázis-előfeltevéseit, azokat, amelyeket nem tud és nem is akar felülbírálni, vagyis amelyeket vállalnia kell. Erdődy Editnek sikerült megteremtenie ezt a kényes egyensúlyt: alázata sohasem válik alázatoskodássá; okfejtéseiben rokonszenves szerénységgel, de folyamatosan érvényesíti saját egyéniségét, kifejezi preferenciáit. Érezhetően nagy szeretettel fordul a Mándy-életmű felé, s ez a szeretet megkönnyíti számára az íróval való beleérző azonosulást ott, ahol kell, de nem akadályozza meg abban, hogy regisztrálja a pálya (egyébként figyelemreméltóan ritkán bekövetkező) hullámvölgyeit. A „titok” kifejezés tehát nem olyasvalaminek a pótléka nála, amit irodalomtörténeti eszközökkel is el lehetett volna mondani; Erdődy Edit mindent elmond Mándyról, ami csak elmondható egy ilyen nem túl nagy terjedelmű monográfia keretei között. De szüksége volt arra, hogy felhívja az olvasó figyelmét: az ily módon elmondhatón túl kezdődnek az igazán 1112
