Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Vasadi Péter: "zalántiborongás..." - Zalán Tibor Áttűnések, áttüntetések című verseskötetéről
szenvedés így már nem egy magánember gyötrelme csupán, hanem a költészet nemes anyaga, s maga is költészetté lényegül át. Baka István — s ez a Sztyepan Pehotnij testamentuma legfőbb tanulsága - immár nagy költő. Versei mögött egy élet fedezete van, amelyet a képalkotó fantázia egyre tágasabb, egyre mélyebb távlatú képek szuggesztív rendjeként, egy öntörvényű univerzumként képes fölmutatni. „zalántiborongás... ” ZALÁN TIBOR: ÁTTŰNÉSEK, ÁTTÜNTETÉSEK CÍMŰ VERSKÖTETÉRŐL 1. 223 nagyalakú könyvlapon olvassuk a költő műbe áttett, műben megélt, művé formált s egyes pontjain, s ez a jóság fokát jelzi, fantasztikus költészetű metamorfózisát, ami (pontatlanságaival, leeső soraival, helyenkénti túlírtságával, sőt hibáival együtt is) merő költészet, tehát igazi, s minél „meröbb”, annál igazibb, magában megmerítő, látszat-határokon áttörő, az életet valóban sűrítő átértékelés; ezért az olvasót kifejezetten el- s magával ragadja. A költő mindenkiétől eltérő versmenete nem hömpöly- gésszerű. Belső rendező erővel az összeférhetetlen(nek hitt) jelentéstartalmakat soronként fűzi össze, gátlástalanul rakja egymásra, s míg a tudat-tőben, -tőnél, -tő körül játszódó (szűr-?) szub-reális mozzanatokra figyel, ezeket látja, az időnként kiütköző naturális fölületek érzékeltetésével írja meg s le. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy költészete nem látványszerű, ellenkezőleg; épp azért jó, mivel az. Olyannyira, hogy a láthatósága sokszor „tűnik át” (hogy a költő kedves szavánál maradjunk) a puszta mondhatóságba, ami nem más, mint a Janus-arcú fölület másik arca. A meg- érzékelés hatalma, ez az erektív szenvedély a költői toll alatt nem nem válik öncélú verbalizmussá vagy rajzos szórakozássá, hanem a jelentés megerősítését szolgálja, s ugyanakkor játszókedv, megmutatás, a kép s szó együttműködése. S mivel költészetről van szó, a „menet” oda-vissza érvényes. A mondandó látható testdomborulatai is a legbelsőt idézik, jobban mondva testesítik meg. S nemcsak a költő szemében (a behorpadó egek), hanem — s ez Zalán költészetének üldözött, de vitathatatlan erénye - az érthetetlennek, követhetetlennek titulált mondat-alakzatai az ö máguskodása következtében bemasíroznak az olvasó szemébe is. Vagyis nyert ügye van. Onnan aztán már kipiszkálni sem lehet furfangos, varázserejű, romantikus, kissé beléje habarodott erőszakosságait; azaz, interiorizált hétköznapjait, maga akár részeg, akár füvet füstöl, akár kesereg. Ő így van, és kész. És hogy mi az, ami érthetetlen, az e sorok írója számára - ma is, sőt egyre inkább - kérdés. Nincs jóban ezzel a vétózással. Igazabb kérdésnek tartja ezt: mi érthető? Talán a politikai Jeremiás-siralmak vagy triumfálások azok-e? Vagy egyáltalán, amit érteni vélünk, érthető-e? Vagy értünk-e bármit, ha csak az agyunkat izzítjuk? Hát a bőrünk nem antenna-e, hogy a szívünkről, szívünk ritmustalan hullámmozgásáról ne is beszéljünk? A kérdező azt hiszi, fölfogott érthetetlenségek között élünk. A jó és szép érthetetlenség, sommásan szólva, ez a költészet. Ki meri azt mondani, hogy érti Arany Jánost? Balassit? Attilánkat? Sőt, az oly pofonegyszerűnek lekezelt Petőfinket? (Ez a VASADIPETER 1109
