Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Magdolna: Sztyepan Pehotnij testamentuma - Baka István kötetéről -
el méltóságát, ha vergődésében nem alacsonyodik le, kínjai között is megőrzi emberségét. A második ciklus tíz versét a Goya-vízióra támaszkodó vers uralja - ám sokatmondó az, hogy az egy Menhiren kívül milyen sok alkotása kapcsolódik a lírai én meditációihoz. Lét és nemlét, a szenvedés fölött és a szenvedésben, a sorsok ura és a végzet áldozata: különféle nézőpontok kavarognak, melyeket megvilágíthat egy 1990-es interjúrészlet: „... szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belső valóságot, irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhető, rendszert alkotó metaforákhoz...” („Nem tudok egy gonosz Istenben hinni!” Darvasi László beszélgetése Baka Istvánnal. Délmagyarország, 1990. 05. 20. 9. p.) Elgondolkodtató Kormos-idézése - Fém hőmérőtök -, mennyire fontos a pályára bocsátó Mester emberi és költői példája! A következő három ciklus önálló egész, de szoros köze van a kötetkompozícióhoz. Kissé figyelmesen vizsgálva a Fibonacci-sor elemei, arányai bukkannak elénk: 2:1, 2:3, 3:5, s még megjelenik a 13, a 21, a 13:21 és a 21:34. Baka kompozíciós technikája tovább finomodott - részletezően több versében is kimutathatnánk az aranymetszés elvét (noha egyébként tartózkodik a klasszicizálástól). A Pehotnij-versekre az imitál ás és a stilizálás nyomja rá a bélyegét. Mintha Pehotnij köztünk élne, mintha lerothadt városképei a mi díszleteink is lennének. Nehéz ezt elsőre elfogadni, hiszen Baka hangsúlyozottan kapcsolódik egyetemi, tanári, fordítói és baráti találkozásokból táplálkozó orosz és szovjet élményeihez. Egy idő után azonban felismerjük (fel kell ismernünk) az uniformizáló közelmúlt napjainkig ható, velünk is tovább létező következményeit, amelyeket a diadalok és a napi politikai események elfelejtettek velünk. Ismernünk kell igazi esélyeinket — figyelmeztet Sztyepan Sztyepanovics Pehotnij önsorsrontása. A költeményekből groteszk képekben, abszurd helyzetekben, ironikusan és tragikus sejtésekkel, sejtetésekkel bontakozik ki egy marginalizálódó, Hajnóczy Péter figuráira emlékeztető alak, akinek hasonmás énjét olyan jól ismerjük a korábbi Baka István-versekből. O az, aki mellett elmegyünk, aki kívül esik látókörünkön, pedig Lázárként felebarátunk. Nem véletlenül lengi körül a hős jelen idejű világát az ortodox kereszténység levegője, Dosztojevszkij, Jeszenyin, s az emigrációba, hal ál táborokba, börtönökbe vagy akár csak a vodkásüveg üregébe sodródó orosz, kelet-európai értelmiség egyik toposzfigurájává jegecesült Pehotnij alakja. Baka István kötete Pécsett jelent meg, az előző Szekszárdon. Lehet, hogy hazatalál szőkébb pátriájába, Dunántúlra? Több ízben említette, hogy sohasem szakadt el Szek- szárdtól, szülővárosától. Kedves neki a táj, ismeretlenül is ismerősek a Dunántúl emberei. Tegyünk próbát, szót értünk-e a költővel: vegyük kézbe a kötetét és olvasgassuk verseit; higgyünk az antik auktor szavának: Non opus est verbis, credité rebus! (Jelenkor, 1994) 1106
