Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Lőrinczy Huba: "Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit" - Márai Sándor - Vasárnapi krónika
LORINCZY HUBA „Azt hiszem, csak külön és egyenként tehetünk valamit” MÁRAI SÁNDOR: VASÁRNAPI KRÓNIKA Kollégám, Szűcs János emlékének „A legtöbb író sok műfajban próbálkozik. Az a műfaj, amit igazán szerettem, amikor még aktív voltam, az a vasárnapi újságírás volt, vasárnapi jegyzeteim. így közvetlenül beszélgetni az olvasókkal, azt szerettem” — vallotta élete alkonyán Márai az őt faggató riporternek, majd később, mintegy nyomatékül, megismételte: „Az én műfajom, amit igazában, amikor még aktív voltam, nagyon szerettem, az az újságírás, ahogy már mondtam: a vasárnapi újságírás volt. Beszélgetni az olvasókkal” (In: Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Bp., 1990. 102-103., 133.). Tegyük hozzá tüstént: az orgánum, amelyben e bizonyos, nagy kedvvel írt „vasárnapi jegyzetek” megjelentek, a Kossuth alapította Pesti Hírlap volt, s Márait előzőn - többek között - oly nagyságok ténykedtek itt publicistaként, mint Ambrus Zoltán és Kosztolányi Dezső. Az előbbi emlékét - jelezvén kettejük szellemi rokonságát - hódolattal, egyszersmind nosztalgiával meg is idézi az egyik „krónika” (Ambrus és a mérték: 200-203.). Az ötvennyolc tárcát összeválogató (s elsőül 1943-ban kiadott) gyűjteményről maga a szerző mondja bevezetésül: az „E kötetben közreadott cikkek és elmélkedések Vasárnapi krónika címen láttak napvilágot az 1936-tól 1943-ig terjedő időszakban” (5.). A fentebb citált két vallomás bizonyossá teszi: nem kínos kényszer, nem kenyérkereső robot, hanem meggyőződéssel vállalt hivatás volt Márai számára a publicisztika (is). Szépírás és zsurnalisztika társulása viszont a kezdetektől mindmáig több-kevesebb gyanakvással szemlélt tünemény. Szegedy-Maszák Mihály - Kosztolányiról, Márairól, Ottlikról szólván — ekképp ad hangot aggályának: „...az újságírás mindhármuknál kerékkötője is lehetett a művészi kibontakozásnak” (vö.: Szegedy-Maszák: Ottlik Géza. Pozsony, 1994. 21.). Óvatos a megfogalmazás - teljes joggal. Nehéz egyértelműen állítani, hogy csakis ártalmára volt hármójuk oeuvre-jének a rendszeres közírói tevékenység; nehéz, mert vajmi kevés sejtelmünk lehet arról, miképp alakulnak ez életművek a publicisztika gyakorlása nélkül. Tény, hogy a zsurnalisztaként is működő Kosztolányi, Márai és Ottlik nem birtokolt annyi szellemi függetlenséget, mint az újságírástól más-más okoktól tartózkodó — s Szegedy-Maszák emlegette (i. m. 22.) - ellenpéldák: Proust, Joyce, Musil, Kafka avagy Gottfried Benn. Tény viszont az is, hogy ez utóbbiak művészi teljesítményének minősége és publicistái ténykedésének hiánya közt bajos kimutatnunk közvetlen összefüggést. Nekünk úgy tetszik: az újságírás (s vele együtt a szuverenitás bizonyos fokú csonkulása) nem ab ovo kártékony hatású minden alkotó esetében. Némelyek kibontakozását okvetlenül gátolja, másokét kevésbé avagy tán egyáltalán nem. Ambrus Zoltán szépprózai életműve például (tudta, panaszolta ö maga is) csakugyan megsínylette a szerző hírlapírói buzgalmát, a gyakorta csupán kényszerűségből vállalt szerkesztőségi aprómunkát - Kosztolányiról, Ottlikról és Márairól viszont aligha mérnök ily határozottan kijelenteni ugyanezt (bár az előbbi kettőt illetően - meglehet - nem vagyunk kellőképp kompetensek). Ha kizárólag az Egy polgár vallomásainak alkotójára szűkítjük vizsgálódásainkat, előttünk úgy tűnik föl: oeuvre-jének nemigen volt, nemigen lehetett kárára az évtizedeken át művelt új1086
