Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - VITA - Pusztay János: Lettünk-e finnugorok?
őshazát rekonstruálják, átmenetet képezett a tőle nyugatra eső és összefoglaló néven finnugornak nevezhető nyelveket beszélő népesség és a tőlük keletre eső, például paleoszibériaiak között. Tudniillik a grammatika ősi rétegei olyan elemeket tartalmaznak az uráliak keleti csoportjában, amely elemek a pa- leoszibériai nyelvek zömében ismeretesek, ugyanakkor a szókészletben ilyen fokú közelség az uráliak keleti tömbje és például a paleoszibériai között nincsen. Tehát a szókészlet alapján az uráliak keleti tömbje mindenképpen a nyugati és középső finnugorokkal hozható szorosabb kapcsolatba. A szókészlet a nyelvnek az az eleme, amelyik a leggyorsabban tud változni. Ugyanakkor figyelembe kell venni - és ezt, sajnos, elmulasztják azok, akik a magyar nyelvet különböző más nyelvekkel, sumérral vagy bármi mással is rokonítani próbálják -, hogy a nyelv igen nagy mértékben fejlődik. Gondoljunk az Óma- gyar Mária-siralomra, a Halotti beszédre, vagy más, korai nyelvemlékünkre, hogy az akkor használt és a mai magyar nyelv között, az alig ezer esztendőnyi idő ellenére is, jelentős szókészleti, hangalaki, morfológiai különbségek alakultak ki. El lehet képzelni, hogy például hatezer esztendő alatt, azaz a hagyományos tanítás szerint az uráli alapnyelv felbomlásától kezdve a divergensen, tehát széttartó módon fejlődő, egykor úgymond közös ősből kiszakadt nyelvek mily mértékben tudnak egymástól eltávolodni. A szókészleti összehasonlítás során soha nem szabad kiindulni a mai hangzásból, hiszen a szavak hangalakja gyökeres módon megváltozhat. Csak arra gondoljunk, hogy még 800-900 évvel ezelőtt a magyar szavak általában magánhangzóra végződtek. Innen van a Tihanyi alapítólevél híres mondata: Fehérü váru, reá meneü hodu utu reá, ami ma már Fehérvárra menő hadút-nak hangzik. És ez csak egy változás a sok közül. Tehát, ha valaki a mai hangalakjában hasonlítja össze a szavakat, teszem azt egy négyezer évvel ezelőtt eltűnt, kibalt nyelv akkori szavaival, könnyű belátni módszertani szempontból is, hogy tévúton jár. A nyelvészetben van egy nézet, szellemes is talán, hogy minél jobban hasonlít két nyelv két szava egymáshoz, annál biztosabb az, hogy annak a két szónak egymáshoz semmi köze nincsen. Erre látványos példákat lehet hozni, például a magyar ház szó hangalakját tekintve sokkal jobban hasonlít a német Haus szóra, mint például a finn kota szóra, holott az ún. szabályos hangmegfelelés elve alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar ház a finn kotá-nak az etimológiai megfelelője. Tudniillik a szabályos hangmegfelelések tükrözik az összehasonlított nyelvekben végbement pl. hangalaki változásokat. A nagy időbeli távolság, amely fennáll például az uráliak egyes csoportjai, valamint pl. a paleoszibériai csoportok között, azt „eredményezi”, hogy rendkívüli módon megcsappant azon szavaknak a száma, amelyek egyértelműen közös eredetre vezethetők vissza. Kétségtelen, s teoretikusan mindenképpen felteendő, hogy az uráliak keleti csoportja és a tőlük keletre élő paleoszibériai nyelvek számos közös lexikai elemmel is kell(ett), hogy rendelkezzenek, azonban az utóbbi, mondjuk talán kb. tízezer esztendő eseményei következtében - amelyeknek a kiderítése talán inkább a régészet feladata lehet, mintsem a nyelvészeté - az uráliak keleti csoportja a nyugati uráliakkal, finnugorokkal került inkább kapcsolatba, és alakult ki például az a bizonyos közös szókészlet, amely valamennyi rokon nyelvünk alapszókincséhez tartozik. 1077
