Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - VITA - Pusztay János: Lettünk-e finnugorok?
egységes uráli alapnyelvre rekonstruálni nem lehet. Ha a nyelv ún. archaikus rétegét vizsgáljuk, akkor az uráli nyelvekkel kapcsolatban az állapítható meg, hogy az uráli nyelvek igen nehezen vezethetők vissza egy közös alapnyelvre. Ennek természetesen a régészet, az őshazakutatás szempontjából is van jelentősége, mert amennyiben nincs egységes alapnyelv, nincs egységes közösség, így nyilvánvalóan nem volt egységes, körülhatárolható, zárt terület, amelyet őshazának szokás nevezni. Az uráli nyelvek sokkal inkább bonthatók két vagy három olyan csoportra, amelyeket a következő elemek kötnek össze: A nyelvi szerkezet, illetőleg a típus alapvető jegye az agglutináló, de ez a jegy jellemző az altáji nyelvekre, a paleoszibériai nyelvek zömére is. Összeköti továbbá ezeket az uráli nyelvi csoportokat számos morfológiai jegy, tehát pl. az előbb említett számjelölés vagy az esetragok rendje, struktúrája, valamint az esetragok és számjelek is a maguk anyagi megformáltságában. Azonban ugyanezek a morfológiai jegyek megtalálhatók a térség szinte valamennyi nyelvében, függetlenül attól, hogy az adott nyelvek milyen nyelvcsaládba, nyelvcsoportba tartoznak. Van még egy nagyon fontos tényező, amelyik összeköti az uráli nyelveknek ezeket az ősi csoportjait, s ez a szókészlet. Valószínűleg a szókészletnek van az uráli nyelvek körében a legnagyobb szerepe annak bizonyításában, hogy ezek a nyelvek legalábbis az utolsó mintegy tízezer esztendőben szorosabb kapcsolatban állnak egyással, mint a térség más nyelveivel. A grammatika alapján ti. olyan markáns különbségek állapíthatók meg az uráli nyelvek egyes csoportjai között, hogy mindenképpen meg kell különböztetnünk legalább egy nyugati csoportot és egy keletit, és további részletek kimunkálása révén állapítható esetleg meg, hogy a nyugati és a keleti csoport között egy középső csoportot is felveszünk. A nyugati csoport, ahova az ún. balti-finn nyelvek tartoznak, tehát a finn, az észt, a karjalai, a lív és így tovább, amely nyelvek hordozói a Baltikum és a mai Finnország területén, leginkább a Baltikum tájékán voltak honosak, és a régészeti leletek tanúsága szerint sok ezer éve folyamatos kultúrát tartanak fönn, itt tehát ki-be vándorlásról, vagy a térség nyelvi-etnikai állapotát gyökeresen befolyásoló mozgásról nyilván nem lehet beszélni. A másik póluson van az ún. keleti csoport, amely nagy valószínűséggel Nyugat-Szibériában lehetett honos. Ide tartoznak a szamojéd nyelvek, illetőleg ezek elődei, az ugor nyelvek, tehát köztük a magyar is, illetőleg ezek elődei és talán egy kicsit meglepetés, de a nyelv archaikus rétegének vizsgálata alapján föltehető, hogy a mordvinok, amelyek ma már Moszkvától nem messze élnek és jelentős mértékben közelítenek az ún. balti-finn nyelvekhez. A középső csoport lenne valahol a Baltikum és az Ural-hegység között. Ebbe nagy valószínűség szerint a mai permi nyelvek és a cseremisz tartozik, továbbá elképzelhetők olyan „kóbor” népcsoportok (én a lappokat tudom ilyennek elképzelni), amelyek összekötő szerepet is játszhattak az egyes nagyobb, többé-kevésbé körülhatárolható területen élő csoportok között, hol ide-, hol odacsapódva, és ezért van az, hogy innen is, onnan is vannak a vándorló, kóbor csoportok nyelvében ide is, oda is köthető elemek. Az ún. keleti csoport, valószínűleg kb. azon a területen lehetett honos, ahova a ma még többé-kevésbé érvényes és elfogadott őshazaelmélet szerint az egységesnek vélt uráli 1076
