Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Határ Győző: Életút 3.

akart megszerezni, mint amekkorát a hitelintézet kulcsa szerint fizetése arányában megengedhetett - másik kölcsönt vehetett fel, öt évre s ennek a kamata átlag 5% volt. Egy időben eljátszadoztam ezzel az ötlettel s szemet is vetettem egy nagyobbacska házra. Már azt se bántam, hogy nagy megterhelést veszek a nyakamba, annyira tetszett a sarokpalota. Nosza nekiláttam, hogy előteremtsem á vételárat. Második kölcsönt hajszoltam. A magáncég „gyanús” környéken, Kilburnben volt és én uzsorást szimatoltam. Meghallgattak, elébem tárták a feltételeket. Öt évre, 5V2%-ra, 1500 font.

Minek hallatára felrobbantam. Tajtékoztam. Magamon kívül, az asztalt csapkodva: - 5'/2%?! Elment az eszük? Nem szégyellik magukat? A huszadik században: Hamurábi uszorakamatjára! Uzsorás banda! Arcátlanság!

Összecsaptam irataimat, bevágtam aktatáskámba és kirohantam. A pohos, borotvált képű ügynök malacpislogással nézett utánam: el nem tudta képzelni, mi közép-európai kakas csíphetett meg; arról nem is szólva, hogy Hamurábinak a hírét sem hallotta. Ma?! Ma jött el az ideje Hamurábinak, Lorcsikám, amikor csak a bankkamatláb 12%, de készpénzkölcsönöket 25- 30%-os kamatos kamatra folyósítanak. Látod ezt a György-korabeli ebédlő- asztalt? Bagóért vettem, 2 fontért; ma 2000 fontot ér. Azt kérded, hogy éltünk? Mint lisztben a pocok. Elnézést, hogy ilyen elegyes történetkékkel is terhellek, de kupeckedni-kofálkodni a kaparj-kurtáknak: azt is kell, az életkezdés velejárója; még nem meséltem, mi történt, amikor Piroskám kipottyant egyik (pincérnői) állásából és épp munkakeresőben, arra csalinkázunk, rosszfele, amerre a könnyelmű fiataloknak nem kell: Eszak-London egyik notóriusan szép régiségkereskedő negyede felé. El-elbámészkodtunk a kirakatok óracsodáin és magunk se tudtuk, hogyan, mielőtt beléptünk volna - már bent voltunk; sőt, legnagyobb rémületünkre Piroskám pillanatnyi munkanélküliségét s körüllengő létbizonytalanságunkat azzal ünnepeltük meg, hogy horribilis áron megvásároltunk egy 18. századi francia cloisonnée ormolü órát. Elképzelheted, mekkora diadallal vittük haza; Édesanyám meglátott vele s csak annyit mondott nevetős szemüveggel:

— Két bolond egy pár.

Hét még amikor másnap hazaszállították az én zsákmányomat, az ENCYCLOPAEDIA BRITANNICA ritkaságszámba menő, igen keresett 13-ik kiadását (az volt az utolsó angol, mielőtt átvették az amerikaiak), puha egészbőrbe kötve, bibilia papíron. Igaz, ma már három van belőle, a legújabb meg a harmadik kiadás (1798-tól 1814-ig adogatták ki, 24 kötet és 7 pótkötet, de e vaskos fóliánsokban Napóleon nevét hiába keresnéd) - ládd, örökké ez a fajta fészekrakás: annak az ösztöne dolgozott bennünk s valahogyan váltig arrafelé törekedtünk, az élet értékesebb, éteribb, finomultabb régiói felé — KL Ami eszembe juttatja angol klubbotokat, amelyről azt mondtad, hogy az angol élet ajándéka volt s úgy ígérted, elmondsz róla egyet-mást. Ki vitt el benneteket abba az angol irodalmi klubba s mi is volt az lényegében, hogy nektek olyan sokat jelentett?

Az volt mindvalósággal, az angol élet ajándéka - látom, nem meddő talajba hintem vetőmagomat. S hogy ki vitt el a Phoenix-be? Már említettem kis barátnőnket, akiből utóbb Rómában nagy dáma lett. Christine Cloke vitt el hozzájuk, nagy diadallal, mert akkor a magyar „menekülteknek” még hírértékük volt, mindenki szeretett volna pártfogolni egyet; s míg maga Christine

1066