Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
De a földi mértékkel nem mérhető távolban, a mindentlátó vak, és a pillanatokat megifjító ősöreg látta a Castrovallis városa felett őrködő két egymással magasságban vetekedő, de megmászhatatlan voltukban egyaránt kegyetlen hegycsúcs között az átívelő, a ragyogó szivárványhidat. □ íme a híd, az ősrégi, a rozzant, a düledező, a lyukas híd, egyedül a jácintszemű számára láthatóan. (így kell mondanunk, játcintszemű, és kisbetűvel írva, mint minden tulajdonságot, ami még nem név, ami még elveszhet, és ami meg is semmisül, mihelyt megvalósul a névben a mű, a műben a név. A sekrestyés komlóillatú leánya ugyan váltig azt hitte, ismeri örök szerelme nevét, ám az ifjú tudása és ereje épp az volt, hogyha eredetében és útrabocsájtásában az is, de míg be nem fejezi, mindaddig nem azonos ő nevével, mindaddig nem Janus ő, de ellent sem mondott Januának, aki valóban Janua volt, Janua, az ő Janus voltának tudása által, a leány a tudás által, ami őt egyedül Janusszá tehette.) Az első lépések annak, aki tudja hová tart és tudja, hogy az átkelés elkerülhetetlen, inogjon bár a híd, maga előtt is meglepően könnyedek. A játékos hintázás még valami kellemes és bizakodó érzettel is telíti. Akárha vízimadárként szökdelve repdesne, a korhadt, időbogarak emésztette deszkákat szinte csak lábujjhegyen érinti, a réseket áthágja, a hézagokat villámtekintettel kikerüli. De még rá sem terül az éjszaka, a zivatarszellemek felvakkannak és nemcsak az elsötétedő égbolton, hanem a fekete vízből feketén habzanak elő, a hörgő tajtékok, a csattogok, akikhez még fohászkodni se lehet. A hullámokból felsustorgó bolyongó lelkek foszforeszkáló szemeikkel ellepik a rézsútos keresztdeszkákat, a hiányzó pallók helyébe fényfekete foltokat sütnek, az átkelő lába vízben tocsog, és lépjen még olyan óvatosan, Toppantja a rothadó fát, ha ugyan nem lép bele az üregbe, hogy azután sebzett térdét kínnal kihúzva hasmánt fekve másszék tovább kezével tapogatva az egyre ritkuló létrafokokat. Az átkelő játcintszeme is elsötétül, már csak a tapintás, de kézzel lábbal csúszik a vízpacskolta pallótörmeléken és még egy holdforduló sem telik be, a rézsútos keresztgerendák elfogynak, már az sincs amin hason csúszva, tapogatózva haladhatna. Az árdöngésből felsurranó hangkísértetek orrát, szemét, fülkagylóját vízsikollyal telítik, ahány palló leszakad, annyival süketítőbb a dübörgés, mígnem a dobogás pokol zakatolása megszűnve egyetlen béna zúgásba dermeszti érzékeit. Összezúzott keze már csak egyetlen járódeszkát tapint — Anyám, ne hagyj el! - és most valami olyan ízt, édesen sósat érez szájában, amit eddig soha, mert eddig nem ismerte a sírást, a sajátját------és most, a rezgését vesztett folyamdöngés sűrűjén át vékony e züstszál------behatol fülébe-------be egész testébe, egy komlóillatú hang — Janus! Feláll, ámbár semmit sem tapint lába alatt, az értelem nem érti,------maradt még egy utolsó - meghágható keresztléc, ezen húzódik jobb o ldalra, igen, még megvannak a hídkarfák, az iszapban düledező cölöpök még ide-oda lengetve tartják, de a zöldfekete szemű szörnyek a támaszfákat húzzák és vonják, akárha a híd hátrálni kezdene amint ő, a karfákba kapaszkodva, már nem lépésről lépésre, de fogásról fogásra------------ó, ez a 1 050
