Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
ha csak a kerítésen száradó köcsögben, futkározó aprójószágban tett kárt. A zsúpfedelek is gyakran tüzet fogtak. Nagyanyánk a szolgálólányt mind sűrűbben kapta rajta füllentésen, s még azon is, hogy a fiókos ládából kendőt, ollót csen el, ilyenkor már a hajdani kilenc hidat sem sóhajtozta, csak szemét hunyta, s láttuk, hogy pillái félarcát takarják. Mindez akkor vette kezdetét, amikor furcsábbnál furcsább idegen népek szűrődtek a régi lakosok közé, hamis pénzzel kereskedtek, betelepítették az eddigelé ismeretlen civódást, a korcsmáros szalmalével hígította a nemes bort, nem csoda, ha az évezredes templomrom öröknek hitt sziklafala omladozni kezdett. De ami a legkülönösebb, az, hogy a helybeliek ide s tova a beszivárgott idegenekhez hasonultak. Látásuk megromlott, a férfiak, kis idő sem telt belé gömbölyűbbnek és kívánatosabbnak látták a szomszéd felesége állán a gödröcskét, a feleségek meg összetévesztették hites férjüket az in- nen-onnan háztájukra verődött suhancokkal. Valami különbség azért mindvégig maradt. A város határát, a folyam betorkollásánál, a sulykoló padokkal bevert bereknél, meg a másik végen, ahol a csersötét erdőnél a nagy víz a városból kihömpölyög, bele az irtásvölgybe, a régi lakosok sohasem lépték át, de ahogy nem vették észre, mint surrannak be hívatlanul az ismeretlenek cifra lomjaikkal, tetves ködmöneikkel, ugyanúgy nem vették észre saját átváltozásukat sem, és ez annál könnyebben ment végbe, mivel ahányszor a gólyahíres nagyréten, a mocsaras talajon megtelepedett egy-egy jövevény falka, annyiszor halt meg valaki a régiek közül. Megszületett a városban a betegség és a halál. De nemcsak megszületett, mindjárt otthonosan is érezte magát és felnövekedett. Akik eddig bohókázva, hancúrozva, legfeljebb a jól sikerült tréfára tüsszentettek hatalmasat, most lázas és kiütéses betegségekben sínylődtek. És azok, akik kezdettől fogva és szünet nélkül gyermekek voltak játékukban, nevetésükben, és meglett korú szülők mosolyukban, és ősidők óta változás nélkül öregek a tudásban, most egyszeribe korosodni, száradni, férgesedni, szétmállni kezdtek, korhadó fahasábként megrothadtak és szétporladtak. Fogyatkozásukat ki lehetett számítani, és ki is számították a másokét és a magukét, többnyire egyeben se járt eszük, mint ezeken a számításokon, amikhez, hogy hibátlanul műveljék, huncutabbnál huncutabb tudományokat eszeltek ki. Nagy hírre tett szert az új bíró, aki kitalálta a törvény helyébe a jogot. E tudomány megalapítása előtt, ha a számolatlan nyájból egy birka eltekergett, és előkerülvén történetesen nem tudták Péte- ré-e, vagy Pálé, a törvénybírának nem volt más teendője, mint a birkát a két gazda közé állítani, s az a világ valamennyi bíráinál jobban tudta melyik az ő gazdája s menten afelé is szaladt. Most ellenben, a jog korszakában a birka kerítésen száradó bőrét már rég elvitte a kupec s még mindig idézték büntetés terhe alatt a város legtávolibb eső végéből is a hamis tanúkat a per eldöntésére, de a pert, bizonyíték nem lévén elegendő, újra meg újra elnapolták, ily módon azt még az ükunokák is folytatták, azok, akik már meg se tudtak volna nyírni egy birkát. A jogászokat nagy furfanggal, sunyi lapulással csak meg lehetett kerülni, de az orvosokat semmiképpen. Ahogy valaki megbetegedett, tüstént megjelent a fehérlepedős doktor, s a szomszédban már tudták, hogy a szemrevaló kis bőrtáskában a halált hozza. A ha- rangozónak egész nap és álló éjjel a lélekharangot kellett kongatnia, s a 1048
