Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

gítség” kéziratát, 1945 kora tavaszán elhamvadt a Zrínyi u. 14. I. emeletén, ahol „biztos helyen” volt!

Egyszer, azt mondja nekem: „Kérem én azért születtem a magyar földre, hogy itt katedrálist építsek a fiatalokból, de ahová nyúlok, ott mindenütt szart, szart, szart találok. Adyt feltétlenül lángelmének, zseninek tartotta, jól ismerte. A következő elmondására jól emlékszem: Adyt rendszerint társaság vette körül, akik lesték minden szavát, különösen ha másról nyilatkozott, s vitték a hírt, keverték körülötte a keverni valót, sőt sokszor ravaszul provokálták. Egyik alkalommal - Szabó Dezső ott volt - elkezdték Babitsot dicsérni, tudták, hogy Ady nem tűri, ha jelenlétében mást dicsérnek. Ám Ady nem szólt semmit, csak a poharát tolta kissé arrébb s kissé elfordult. A dicséret tovább folyt: Babits a legnagyobb magyar költő, Ady és a pohár még jobban elfordult, amikor azonban már úgy fokozták a dicséretet, hogy a legnagyobb európai költő, Ady lassan visszafordult és azt mondta (erre szó szerint emlékszem): „Igen, Mihály kifogástalan verseket ír, én költő vagyok.” Egyszer nála ültem a Philadelphiában s bejött egy tanárféle ember. Azt mondja Szabó Dezső, „figyeljem meg, ide ül az asztalomhoz, és ha valami feljegyzésrevalót mondok azt mondja, bocsásson meg a Mester a nagynénémnek kell írnom, és feljegyzi. Én pedig igyekszem nagy marhaságokat beszélni. Ha halálom után megjelenteti könyvben beszélgetéseimet, felhatalmazom, írja meg, hogy legtöbbje - akarattal - sült szamárság. Valóban oda is ült az asztalhoz: „megengedi Mester”, s figyelt, erre Szabó Dezső nekem adresszálva szavait valami éktelen ostobaságot kezdett fejtegetni, alighanem Baudelaire-t hasonlította össze Michelangelóval, vagy valami hasonló képtelenséget. „Megengedi a Mester, hogy írhassak nagynénémnek, beteg szegény” — mondta a tanár úr, talán azt is Szabónak hívták, de ebben nem vagyok bizonyos. „Tessék csak” - mondta Szabó Dezső, s ha jól emlékszem cinkosan nézett reám. — Soha nem hallottam tőle trágárságokat, talán egy alkalommal. Bejött egy kifestett dáma és enge- delmet kért, hogy odaülhessen. Szabó Dezső egy ideig hallgatott s aztán azt mondta: „Mondja, miért nem visel maga a hajában egy kis nemzeti zászlót? - De miért mester? Mert akkor kiírhatná alája, hogy »Nemzeti Lövölde«”. Mikor a nő elment azt mondta, hogy a vonaton még a budit is kihasználja szeretkezésre. Egyszer a SZEFHE vezetősége megkért, hogy kérdezzem meg a Mestert, hajlandó lenne-e őket fogadni, mert dalárdájuk köszönteni szeretné születésnapját. Jöjjenek, mondta nekem, de kora reggel. Igen, de miért? - kérdeztem. Mert akkor tele van a bilim, azt öntöm reájuk köszönetként az ablakból. Megengedte, hogy fényképezhetem. Kis Boxtengor gépem volt, és csináltam róla vagy 5-6 jó képet a Philában (megvannak, beragasztottam őket az egyik „ragasztós könyvembe”).

Engedélyét kértem, hogy elmenjek a Turul vezérhez (Bánsági volt), hogy menjenek fel a kormányzóhoz, tárják eléje a Mester nyomorát és, hogy el akar menni Bukarestbe, hogy a kormányzó segítsen. Menjen el, de nem lesz semmi eredménye. El is mentem és Bánsági meghallgatott s azt mondta. Jó, feljegyzést küldök a kabinetirodához és ha a válasz kedvező lesz, akkor kérek kihallgatást! Ezt elmondtam a Mesternek, „ná, látja!” Nem is lett semmi az egészből. Egyszer a „Filozopter az irodalomban” megjelenését követő napokon bejött Kosztolányi Dezső, bemutatkoztam, attól fogva ketten beszéltek, de olyan művészettel, mintha én is részt vennék a tárgyalásban. Desirém - ha jól emlék97