Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Gergely: Adalékok a "nagy háború" történetéhez
A határ különböző részein fekvő kisebb-nagyobb birtokon tanya nem volt, hanem csak afféle bódé, mint amilyen nálunk a cséplőgépész bódéja. Nyáron legtöbbnyire itt háltak a rövid orosz subában, télen pedig otthon, a meleg lacikonyhában. A mezei munkák majdnem mindenikét gépekkel végezték; az aratást is meg a fűkaszálást is. 4 szép címeres ökör volt ilyenkor a masina elé fogva, előttük az öreg gazdának szöszke hajú lánya ballagott meztelen vastag karjaival; ő pedig - ti. Deklina barátunk - illedelmesen felbiggyezkedett az ülőkére, onnét kormányozva a jámbor barmokat: — Cabe, cap! Cabe, cap! - Ilyenkor aztán azon gondolkodott, hogy mennyivel szebben hangzik ez magyarul: - Hajsz, te Szilaj, hajsz! Cselő, Csákó, cselő! Vasárnap szépen megtisztálkodva a községháza udvarán jöttek össze; elmondták egymásnak heti élményeiket, közölték egymással reményeiket; levelet vártak, írtak vagy írattak, és amit a levélbe beleírni nem lehetett - a sok titkos sóhajtást és hazaszálló gondolatot -, azt rábízták a nyugat felé szálló, fehér peremű felhőkre... Élelmiszer lett volna ott elegendő, de mihaszna! - és ezt mindenik fogoly egyértelműen vallja -, ha nem tud az orosz vodka olyan ízletes eledelt csinálni belőle, mint az áldott kezű magyar nők. Ezen becsületes öreg gazdánál 1916. április 13-tól 1917. augusztus 10-ig ette a kenyeret, a köleskását meg a savanyű káposztát. Akkor - mivel a gazda két fia hazajött - egy Beszaráb Iván nevű gazdához jutott, decemberben pedig, mikor ennek is hazajött három katonafia, egy szegényes sorsű özvegyasszonyhoz adták ki, kinek egyetlen, feleséges fia szinte oda volt. Az özvegy házatáját rendbehozta, táplálékát szolgáltató tehénkéjét gondozta, kölestermő földecskéjét dolgos magyar keze alá vette. „De az embert vágyai vezérlik...” Jó Deklina Mihály keblében is szokatlan erővel pezsdült meg 1918 tavaszán a hazavágyódás. Pezsdült a fű is, a tölgyfa is lehullajtotta tavalyi ékességét. Ő is kiverte fejéből a kegyes özvegy iránti kötelességet, s egy csendes éjszaka útnak indult ötöd-hatodmagával - arra, amerre az esti csillag leáldozott. Nagy, fényes csillagok égtek fejők felett; gyorsan rakták egymás elé rogyadozó inaikat. El, el; arra, amerről a daru jő tavasszal, meg a könnyű szárnyú fecskemadár! Vagy 100 km utat tett meg a hat jó cimbora a poros országúton meg a süppedő mezőkön, mikor egy vasúti állomáshoz érkeztek. Fel is kapaszkodtak valami szegény emberhez illő helyre, és mentek napnyugat felé, Magyarország felé... Ekkor azonban valami bolseviki banda elcsípte és visszahajtotta őket kiindulási helyökre: Caricinbe. 7000 kopott hadifogoly, a sors vihara által a föld minden tájáról összeterelt szegény hadifogoly volt itt összezsúfolva egy lágerba, melyből azonban a hat cimbora három keserves hét lassú eltelte után szépen elbúcsúzott egy csillag- talan, sötét éjszakán. Mentek, mendegéltek, mígnem egy nagy folyamhoz értek. A Don folyó volt, mely a termékeny orosz pusztákon keresztül zöld habjait a Fekete-tengerbe ömleszti. Oroszország óriási testét már ekkor javában emésztette a polgárháború. A kozákok és kadettok harcban álltak a régi rendszert fenekestől felforgató bolsevikiekkel. Ezekbe ütközött a hat bujdosó. Nem mehettek tovább, sőt vissza kellett menniök Dubovkáig. Amit azonban a magyar az ő száraz koponyájába egyszer bevesz, nem egykönnyen veti ki onnét. Jó Deklina Mihály se ejtette el többé a szabadulás összetákolt tervét. Egy heti rostokolás után ismét megszökött, de most már 994
