Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Móricz Zsigmond: Negyven huszár
ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek felsír, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak katonák, láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasítja az anyát s lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár! ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni; de ezeket nézd, s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék éjjel-nappal, tűzön-vízen... Van katona, akiből nem látszik más, csak hogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyűlöl, nem árt, harcol, mert úgy kívánja a haza, de nem bánt!... Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind hasonlított. Össze kellett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment, vagy az! Hogy lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a fegyelem! A gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerű és szomorú közösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre... Azoknál, a negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz. Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó fegyelem az! Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán: huszár! Ezekre, ha szűrt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szíj! Nincs szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve, mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közelíteni, nem ostorral, de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág. Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az isten külön teremtette vón őket! Szép a ruhájuk, de nincs az az ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól áll. Akármi jól áll. Ha zsákba húzzák, abba is huszárok! A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át. Borotvá- latlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár. Ahogy a szobron a patina nem piszok, ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott piszoknak. Imponált. A lélek volt más. A sorsuk volt más; a sors szerencséjük. Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a bak- kancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott, piszkos arcok; a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben gyötrődő, iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s a gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindig becsületes, kötelességtudó, engedelmes és bátor magyar bakaszívek! ... Jött a komisz baka... Jöttek a bakák... hajh, hányszor mentek tízszeres, hússzoros túlerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor rohamra... át nagy sártengereken... át még nagyobb hegyeken,- úttalan utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon,- méteres havakon, gránáttól felszaggatott véres köves fennsíkokon, temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi testek húscafataiban elsikolva... bömbölő gránátok, csattogó srapnellek, sivító golyók fergetegében... szemébe 989
