Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - AZ EPMSZ TANULMÁNYI NAPJAI. KAPOSVÁR 1993. - Kovács Andor: '56 és a Szabadegyetem

ban tudomásul kellett vennünk, hogy a Nyugat nálunknál sokkal jobban ismeri a Szovjetuniót, és a saját békéjét, biztonságát szem előtt tartva, sem 1956 előtt, sem a forradalom alatt, sem utána sem szándékozott lépéseket tenni Magyarország és szomszédai felszabadítására. Ez volt az első csalódásunk és a tévhitünk, hogy mi éppen az ellenkezőjére számítottunk. A második csalódás, amely bennünket ért, ennél sokkal keserűbb, szomorúbb, mert sajátos magatartásunkból származott. Az emigrációs magyarságban 1956-ra hivatkozva egység helyett a civakodás, a bizalmatlanság, a féltékenység, a vádaskodás légköre fejlődött ki. A legtöbb egyesület vezetőségében pár év alatt a különböző elnökség leváltása után a magyar sérelmeket hangoztatok, a múlt nosztalgikus legendáira támaszkodók kerültek túlsúlyba. Sajnos ezek az emberek az európai politikai normákat figyelembe sem véve, hungaro- centrikus nézeteikkel a befogadó országuk gondolat- és értékvilágától idegenek maradtak, és így nem is tudtak az elnyomásban élő nemzet érdekében a befogadó ország politikai pártjaival közös akciókat kezdeni, sőt a menekült magyarok beilleszkedését is inkább ellenezték, mint támogatták.

Azokra a honfitársainkra, akik a befogadó ország politikai pártjaihoz, társadalmához való igazodást hangoztatták, hamar rákenték a hazaáruló bélyegét. Ezzel szemben a beilleszkedés, a továbbtanulás, az átképzés, az egzisztenciateremtés hétköznapi gondjaival, problémáival terhelt emigrációs magyarok zöme, csalódva e légüres térben való egyesületi politizálásban, az 1960-as években egyre nagyobb számmal fordított hátat ezeknek az egyesületeknek. Az 1960-as évek végére a legtöbb 1956-os egyesület már csak papíron létezett, kvázi vezetőséggel, csekély, maroknyi aktív tagsággal. Erre az időszakra esik a magyar nyelvű lapok, folyóiratok megszűnése, oldalszámaiknak csökkentése és megjelenésük ritkulása.

Az 1960-as évek végére a nyilvántartások szerinti 200 000 főt kitevő nyugat-európai magyarságból alig pár ezerre tehető azoknak a száma, akik rendszeresen vettek részt valamilyen magyar kultúreseményen vagy a nemzeti ünnepre emlékeztető rendezvényen. A legjobban látogatott rendezvények a vasárnapi magyar nyelvű misék, istentiszteletek voltak, és még ma is ezek a leglátogatottabb rendezvények. Tehát ebből a valós helyzetből és a közösségi igényből kiindulva azok a személyek, akik üres szalmacséplés helyett valami kézzel foghatót szerettek volna elérni a Nyugaton szétszóródásban élő honfitársaik és az elhagyott haza érdekében, az eddigi sikertelen politikai szlogen hangoztatása helyett, mivel maguk is a keresztény töltettel rendelkeztek, munkájukhoz az egyházi infrastruktúra útjait vették igénybe. Először a katolikus egyetemi mozgalom, a Pax Romana Münchenben, majd az Evangélikus Ifjúsági Konferencia Bécs-Oslo székhellyel, majd a hollandiai Mikes Kelemen Kör Amszterdamban, a londoni kör Angliában, és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem berni, majd később baseli székhellyel kezdte meg működését.

Ezekben a csoportokban főleg az 1956-ban még egyetemi hallgatók, kezdő művészek, írók találtak szellemi otthont és vitafórumot. E mozgalmaknak célkitűzése rokon volt egymással, és így ’56-os önállóságuk megőrzése mellett és a szomszédos hasonló célú új egyesületekkel együtt inkább egymás kiegészítésére törekedtek, nem pedig gyilkos konkurenciára, a rendszeresen, évenként megrendezett konferenciáikon, találkozóikon. Ezeket a más egyesüle982