Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

A kapuszárnyak tárva-nyitva - de a kapualj bedeszkázva. A két kiskatona a kucsmák liffegő füleivel leugrott a plattformról és vidoran beszállt a vezető mellé. Láttam, mire készülnek. A praporscsik két-három volánigazítás után mint a döfő bika, szembekerült a kapualjjal. Ráadta a gázt és amilyen sebesen csak bírt, beleszaladt. Magam az ütközéstől hátul elestem, a plattformon végiggurultam. Fél siker volt: a deszkatorlasz ferdén beállt, az egyik ajtószárny kilazult és nekiékelődött a gépkocsi oldalának. Irtózatos huzavona, ki-be csürüszkölés következett, fel-feltúráztatták a motort és mind beljebb szorultak. Beszabadultak-e az udvarra? Bennrekedtek? Hogyan kecmeregtek elő? Nem az én dolgom. Én csak rálestem a feltáruló egérútra, hogy elég nyílegyenes-e a sarokig, ahol éles szögben befordulvást már futásnak eredhetek, kétfelől kirántottam a két hátsó tolóreteszt - a hátlap lefordult és én szabad voltam. Mint a macska, puha talppal - úgy ugrottam le a platformról.

Már hajnalfele járt és én, az ostrom alatt érvényben lévő kijárási tilalom leple alatt, nyakam közé szedtem a lábamat.

KL És nem féltél, hogy a patruj bosszút esküszik és visszamegy hozzátok

a légópincébe az 0 utcában...?!

Ugyan! Már miért féltem volna tőle?! Idegenek voltak egy idegen városban; egyenruhás részeg idegenek, akik nem térképpel jártak, hanem találomra nekiindultak a házrengetegnek. Hegyeztem a fülem, hogy nem lövöldöznek-e utánam; de első rémületemben oly vadul rohantam, hogy kifulladtam szinte. Lassítanom kellett az iramot. Hol a ponyvafedte tehergépkocsik, hol a leszakadt tetőoromzatok árnyékában, hogy a szívem is a torkomban dobogott. Hol nekiiramodtam, hol kapuról kapura osontam. Csak azt a jófajta szőrmebéléses kesztyűmet - azt sajnáltam, ami a vezetőülésen, emlékbe, ottmaradt.

Valaha-fényes fényeskávéházak kiégett nyílásai mellett elhaladva, olykor nyiholásra, lónyerítésre lettem figyelmes. A New York, az Emke... bekötve a tükrök sötétjén ott abrakoltak az előnyomuló hadsereg lovai, románok, magyarok, melyiket-hol rekvirálták; kivéve azokat, amelyeket eltalált egy repeszdarab. Ha a lóhulla friss volt (mert sokáig elállt a hidegben), hajnaltájt mindig akadt pincéből-kimerészkedő, hogy késével húst kanyarítson le a combja-vastaghúsáról, ahasaaljáról az éheseknek: délig majd csak megpuhul a fazékban KL Úgy tudom, voltak, akik még a lódögbe bele is bújtak! - Voltak bizony, hogy kitermeljék és alapos munkát végezzenek. Ilyen éhes volt Budapest. Ha meg többnapos lódög volt - hát az egyszerűen ottmaradt, ahol a légipásztázás leterítette és az olyan, nagyra puffadt dob-hassal és égnek vetett lábakkal a járdaszegélyt támasztva a csatomaszemet torlaszolta. Ládd, ilyen sziluettekkel szolgált a Képmutogató aznap éjjel, amikor az asszonyhajszoló, illatos bárisnyára éhes harcoló alakulatoknak friss-üde ágymelegítővel szolgáltam, már amennyire tőlem telt - és ilyen, lódögben-megülő, húsát-saraboló kísértetek mellett loptam az irhámat hazáig, hol is kitörő örömmel fogadtak s már-már lemondtak rólam. Jólesett a forralt bor s nem is annyira a csikaszomnak, mint inkább tartogatni, a tenyeremnek: mert kesztyűje-híján meggémberedett a kezem. Mint magad is láthattad, nálam jóval kisebb azoknak az időknek a lírai csapadéka, mint Vas Istvánnál, mert nekem mindig valami „dolgom akadt”; de azért a vöröslámpás negyedben s

956