Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
nepélyesen a Forgách főnöki szobája felé vonulni; de elfelejted, hogy akkor az ő neve fel se merült, csak azután lett publikussá, miután az oroszok elrabolták; különben Forgách Bélán és néhány „kiválasztotton”- kívül senki nem ismert „igazi” követségi svéd funkcionáriust. Forgách első, bizalmas s némileg lehangoló beavatása után minden viharvert fatalizmusomra szükség volt, hogy úgy-ahogy, berendezkedjem tiszavirágéletemmel a hétköznapokra, melyek mindegyike utolsó lehetett s tíz nap is beletelt, amíg kialakítottam nappali és éjszakai rutinomat. A ház hatemeletes, hatalmas, múlt századi, masszív építésű bérpalota volt. A második emelet utcahosszat egyetlen hatalmas terem - ez volt a hivatal, itt kígyóztak az összetolt íróasztalok között az ügyfelek, védelmet kereső családok, menekülő zsidók, katonaszökevények. Üzletelés, visszaélés, korrupció? Már hogyne lett volna, ekkora tülekedésben és az ostromlott város tömegrémületében; volt hát, félresiklott erotika, kacér mosollyal fűszerezett elígérkezés, ha nem volt borítékolt pénz és ha volt, került aláírt űrlap lebélyegezve, kitöltésre („azonnali aláírás”); mégis, nagyjában és egészéből a Góré ügyelt rá, hogy ne legyenek kilengések-a-sorból és hogy a tisztesség és a „seflt” részarányát a rang szabja meg. Az íróasztalsor belső oldalán ültek a „védők”, maguk is védettek; a külső oldalán kígyózott a sor, az esendők, öregek, elegáns javakorabeliek és a kalandrahívó éltesek: a „védelemkeresők”, a védettségért esedezők zsivajgó sora. Az embernek a saját szavát sem lehetett hallani; aki nem uzsonnázott, az vécére ment, vagy „el volt” s valamilyen ürüggyel nem volt a helyén; a párocskák flörtöltek, házasságot ígértek, válással fenyegettek és apró, idióta ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, melyekért csőrszájjal gyerekpuszit adtak a kegyeiket keresőnek; sőt, volt olyan istenmarhája, akinek ebben a morbid légkörben vers jutott az eszébe, versek kezdősora... Morbidnak mondom, mert ez volt a nappali rutin, ez a világi szanktuárium. Volt olyan, nő-férfi, fiatal-öreg, aki bedilizett és az ágyúgolyók becsapódásával, az éjszakai bombazáporral mit sem törődve, divathóbortnak hódolt s hol vagyont érő hócipők, hol tiszti bőrkabátok mániákusa lett; a kiutalásokat kijátszva s tán a katonai raktárakat dézsmálva, ahhoz képest, hogy méregdrágán vesztegették, „potom olcsók” voltak ezek, ezek az alábélelt kabátcsodák, melyek bőrszegése a bilge- ri-csizma szárát verdeste - a bilgeri-csizmák hajkurászása meg külön történet, voltak, akik minden pénzüket egy különleges példány német tiszti bil- geri-csizmára költötték s ilyen, hóbortosnál hóbortosabb beruházásokkal próbálták jó előre, bizonytalanra, biztosítani, hogy legyen, amikor ilyen csizmában, ilyen tiszti bőrlebemyeggel csudajó starttal kezdhetik a rájuk virradó felhőtlen jövőt... KL És nem volt rá eset, hogy ebben a morbid és korrupt légkörben te is, kitéve annyi kísértésnek, visszaéltél hatalmaddal? Vagy erről nem nyilatkozol... ?! De. Miért ne. Vissza én. Vissza - de csak egy ízben, inkább galantériából, mint meggyőződésből s majd ezt a peccadillót is meggyónom. Azon nyomban megbántam, mert megbántottam vele valakit, aki mind jobban beférkőzött facér szívembe s egyre kedvesebb volt; de várj sorodra. Ez volt a nappal rutinja; s ha a nagyterem kiürült s leoltogatták a villanyokat, én úgy tettem, mintha a „másik” kijárat felé tartanék és — maradtam. Következett az éjszakai rutin. Sötétedéskor, öblével összefele, összetoltam két bőrkarosszéket a kö936
