Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Határ Győző: Életút 2.
Lencsihez, hiszen Édesanyám utolsó titkos üzenete, akár-mennyire ezüstpapírba csomagolta („Lencsit jobb volna, ha kivernéd a fejedből, rá ne számíts”) egyértelmű volt: Pesten, a szőnyegbombázások tömegrémületében egy magányos nőnek támaszra van szüksége s ő hozzáment egy szabadságos katonatiszthez. S különben is, lehetnék hűtlen bárkihez, ha hűséget csak annak az Egyetlen Egynek fogadtam, akit sohasem találhatok meg immár: Az Elsőnek, aki a Dajkám volt és Szerelmesem, de sohasem láttam, mert a pólyából felnézve rá még fókuszolni is alig tudtam s akit soha nem teperhettem le ügy, ahogy férfiember nőt kedves-gorombán magáévá tesz, mivel az erőszaktételhez kicsiny voltam, valamíg a karján ringatott? Esteledett s már az eső is felszáradt, amikor a kukoricagóréból felkerekedtem és visszabaktattam a szálláshoz. A kutya se hederített rám. Csak egyvalaki követett szemmel és most éppenséggel nem mosolygott. Szüts tizedes. Addigra már felfejtettem a zsebalja varrását és előkotortam egy százast, azt szorongattam.- Mérnök úr! Tudja, hogy engem ezért agyonlőhetnek?- Lőhetik a fenét. - S azzal a tenyerem mögött nyújtottam a százast. - Tegye el, tizedes úr. Tegye el gyorsan.- De, de! De bizony hogy agyonlőhetnek!- Hát szökésben vagyok én? Égy ilyen lány mellől elszökni: megőrültem?!- Ha nem megy többé oda vissza.- Csak holnap. Meg holnapután. Meddig maradunk itt?- Amíg parancsot nem kapunk... De úri becsületszavát adja!- Nem kívánom ingyen.- Becsületszóra. Adjon parolát. Lefizettem a százast. Még kétszer szúrtam le a százast a kis Szütsnek. Pénzért kaptam a szerelmet; de nem annak fizettem, aki adja, hanem annak, aki őrködik felette és árgus szemmel vigyáz, hogy meg ne zavarjanak. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki szeme-fehérjének ilyen fontos szerepe legyen az éleslövészetben. Az amerikai szabadságharc annáleszeiben olvastam, hogy amikor - 1775-ben - az angol vörösmundérosok Boston magaslatait ostromolták, Putnam, a Bunker Hill védője parancsba adta: „addig eszetekbe ne jusson tüzet nyitni rájuk, amíg nem látjátok a szemük-fehérjét”. Bizony ha valami csuda folytán és vörös mundérban, Csilla ott találta volna magát a magaslat megvívó! közt, a védők már akkor elkezdték volna rásütögetni muskétáikat, amikor még messze lőtávolon kívül volt. Engedtessék meg nekem, hogy ilyen körülményesen közelítsem meg - és tegyem érzékletessé azt, ami rajta első rápillantásra a legfeltűnőbb és a leginkább rabulejtő volt egyszersmind, Csillán, az én Csillámon. A szeme. Legalább másfélszer nagyobb lehetett a szokványos asszonyszem középméreténél, ovális arcán ez az enyhén dülleteg szemfehérje dominált, mely csak felfokozta írisze izzását. Azokhoz a mesterportrékhoz hasonlított, amelyek tekintete szünös-szűnhetetlen követi a nézőt: ha oldalt lép és elmozdul jobbra-balra - akkor is. És mintha Szkópász vésője fokozni akarta volna az 881
