Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)
erejének kiszolgáltatott, kórtól elgyengült, menekülni képtelen szavannái kérődzőkkel. Soha addig nem látott olyan kis térbe összezsúfolva annyi kopottszürke lepellel takart egyforma testet, annyi - a vonások elvitathatatlan különbözősége ellenére - egyforma arcot. Megindul hát a csípőszélességnyi távolságra jobbról-balról felsorakoztatott ágyak közötti folyosón, hogy kiválassza a testek közül azt, amelyiket a sors neki szánt prédául első nagy ajándékként, minden, kincset érő titkával együtt. Jobbra bólint, köszön, balra bólint, köszön, aztán gyorsan lehorgonyoz az első olyan mellett, amelyik felől köszönésként is felfogható mormogás hangzik el, és csodálkozva futtatja végig rajta a tekintetét talptól tetőig, s ugyanúgy vissza, mert képtelen azonnal értékelni a látványt: a jobb láb, az aznap dagasztott sár egy részét viselő gumicsizmástól, az egér- szürke, foltos takaróra terített újságfoszlányon nyugszik, a bal, szintén a sár- koloncos gumicsizmástól, a kétes tisztaságú padlón, a test teljes hosszában a vasvázú ágyat borító takarót gyűrve, a karok a váll fölé emelve, a kezek a tarkó alatt, a barna tüskehaj a délelőtti fejfedőtől kócosán, csak az egyenes, vékony ajkú szájjal, merész ívű orral, bánatos, dióbama szemekkel ékített arc előlegez valamennyi reményt, annyicskát, amennyit egy kíváncsi ember számára egy - közvetlenül a foszladozó gallérú, tarkakockás ingből kinövő arc ígérhet. A látvány okozta tétovázása rövid, átmeneti, fontolgatásra nincs idő. Befurakodik a bal láb meg a szomszédos ágy között maradt résen, és ülepe felével félszegen ráereszkedik az ágy peremvasára. Egy percig semmi nem történik. A percet követően minden másodperc " múltával egyre jobban érzi, hogy a peremvas a húsába vág, a csontját nyomja, de felállni nem lehet, az a feladást jelentené; a tekintetek is ránehezednek, odanyomják az éles vashoz, egyetlen tömeggé állnak össze, mint egy szorító satu másik pofája. Afájdalom lassan kibírhatatlan, legalább vaszkalódnia kell, a támadásnak kitett felületet megváltoztatni. Vaszkalódását követően a bal láb a jobb mellé emelkedik, a test pedig majdnem kihívóan odébb mozdul. Engedni kell a kísértésnek, bátor emberhez méltón megkell ülni az ellenséges ágyat, az így kicsikart megilletődöttség helyzeti előnyt jelenthet. Ám újabb jó percig ismét semmi nem történik. Figyelmét közben elernyeszti a halk duru- zsolás, orra megszokja a szagokat, szeme a félhomályt. Már-már egybeolvad az idegen közeggel, amikor váratlanul megnyílik a száj. A belőle kiáradó hang egyáltalán nem biztató, rekedt is, öregesen fád is, és valami kaján kárörömet is hordoz magában.- Mit óhajt az úr?! Ettől az egyetlen, támadó szndékú kérdőmondattól Simon mégis erőre kap.- Feltehetnék néhány kérdést? - Kivár, de semmi jele, hogy válaszra méltatnák. - Tudom, hogy pihenésében zavarom. Tudom, hogy kérdéseim is kényelmetlenek lehetnek. De hát mindannyian őszinte emberek vagyunk. Remélem, nem sérteném meg azzal a néhány kérdéssel. És, mintegy biztatásként, előkapja vadonatúj jegyzettömbjét, meg golyóstollát. Csakhogy sürgető buzgólkodása hiábavaló túlbuzgóságnak bizonyul. Mozdulatát követően a száj ismét szorosra zárul, mintegy jelképeként annak, hogy egyetlen közeljövőbeli szándéka konokul zárva maradni. Simon akkor a szemekkel próbálkozik, kutatni szeretne bennük, ám azok is ellenszegülnek, az 82
