Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

galt. Még hozzá sem ért, de már jól lehetett hallani, amint csilingelő hangon ismételgette, te drága, te drága. Dióbarna szemében könnyek csillogtak. Most kellenének azok a nem szemrehányó szavak, hogy jóság, megértés, megbocsáj- tás csorduljon ki a torokból, de csak egyetlen szó visszhangzott: megtagadtál, megtagadtál. Nem igaz! Csenge szeme mandulavékonyságúvá szűkült, hátán felborzolódott a szőr. Nem igaz! Ezt már többször elmagyaráztam, nem illik mondani. Akkor sem igaz, mindent elrontasz. Te egyszerre akarsz boldog és boldogtalan lenni. Mindenki az, legfeljebb nem tudatosítja, milyen változóan vannak jelen az összetevők. Néha akkora nagy a boldogtalanság, hogy a boldogsághoz való lehetőséget észre se venni. Ez már megint hegyi beszéd. Ki nem állhatom a hegyi beszédet, különösen ha egy kecskebak szónokol. Teérted változtam azzá. Én meg zergévé. Elárultál. Nem igaz! Különben sem vagy Jézus. Annál inkább szükségem van rá, hogy valaki engem is vállaljon. A halál előtt valakinek vállalni kell engem. Te sohase halsz meg, hacsak meg nem un a nyáj és le nem gurít a hegyről. Semmi közöm a nyájhoz, csak hozzád van közöm. Na jó, ha ilyen messziről idejöttél, hajlandó vagyok lefeküdni veled, nehogy begyulladjanak a heréid. Tulajdonképpen búcsúzni jöttem, vagy még azt sem, mindössze megmutatni akartam magam, utolsó változatában a jelen életünkön belül. Hagyd már ezt az oltári dumát. Gyere, s ha szégyenled magad a nyáj előtt, tudok egy kedves tisztást, ott senki se zavar.

Csenge előreügetett, lehetetlen volt nem követni. Még egyszer, utoljára. Akkor már a szügyemet nyalogatta, fejük tetejére álltak a törpefenyők, szinte égetett a majdnem tövig lelegelt, hideg fű. Elmegyünk innen. Dehogy megyünk, a nyáj vigyáz ránk. Egyedül sokkal veszedelmesebb az élet. Mindig egyedül akartál maradni velem. Már nem. Miért? Miért, miért? Meggondoltam magam. így változatosabb. Te is vagy, meg a nyáj is. Meg azok a fiatal zergebakok. Azok is. Velük mulatságosan lehet játszani. Csak játszani? Persze hogy csak játszani, ki nem állhatom taknyos fiatalokat. Anny mindent meg kellene beszélnünk. Fontos dolgokat. Össze kellene gyűjteni mindazt, ami szép volt. Nincs mit megbeszélni, élni kell. Te szavakkal akarod tönkretenni a valóságot. Ha most elindulnánk a begyről, akkor mit csinálnál? Itt maradnék. Itt van a legzamatosabb legelő, a levegő is olyan, hogy legszívesebben beleharapnék. Tudod, mióta kereslek? Nem. Hetek óta semmi hírem nem volt rólad, pedig megígérted, hogy rendszeresen írsz. A zergék nem leveleznek. Akkor legalább azt közölhetted volna, hogy zergének készülsz. Az váratlanul, egyik percről a másikra jött. Valahogy úgy, hogy rád gondoltam. Aztán rájöttem, rád gondolni reménytelen. Te úgyis a magad életét éled, nem tudsz velem véglegesen új életet elkezdeni. Ezt honnan veszed? Anyám is mondta. Anyád sok mindent mondott már. Szíjjal félig agyonvert. Nem igaz! Te mesélted. Nem igaz! És miért üvöltesz? Nem üvöltök, te üvöltesz. A legokosabb, ha most megfordulok, teszek pár száz métert és visszajövök, mintha nem is találkoztunk volna. Mintha nem is szeretkeztünk volna. Jó, de a többit el kell felejteni. Ilyen hosszú idő után ne ezek az előbbi mondatok uralkodjanak felettünk. Fütyülök a szavakra! Érzem a szügyed melegét, cirógat a szőröd, jó, hogy kecskebakká változtál, talán így valahogy zöldágra vergődünk. Azelőtt is volt miben reménykednünk. Altattuk magunkat. Erre itt, a zergék között jöttél rá? Igen. Azt hiszed, a zergék többet tudnak, mint az emberek? Legalábbis többet éreznek. Csenge! Mi van? Amíg ideértem, néha úgy éreztem, temető felett járok.

834