Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Önarckép, szigorú ikonosztáz (Mándy Stefánia: Az ellopott történelem)

át, „katolikus”, tehát egyetemes távlatossággal ültethető át, elviselhetően. Az úgynevezett Auschwitz utáni művészet kategóriája valójában csak ennyit jelent: olyan művészet, amely belátta: a borzalmak érzékeltetéséhez az egyén szenvedéseinek lírai felvonultatása kevés. Különös, de mintha Mándy Stefánia 1944 és 1992 között született versei, így például auschwitzi lírai naplója is, az Auschwitz előtti művészet kategóriájába tartoznának.

Ez így persze túlzás. A Mándy-féle verstájat a következő verstájszótár segítségével idézhetjük föl: út, ég, láng, halál, álom, üres, végtelen, tűz, isten, fény, csönd, szem, lét, tükör, sivatag. Ez a nyelvi tér egy erősen metafizikus költészet helyét jelöli ki. Egy olyan költői világot, amely szürrealisztikus metaforikája révén már-már a misztika világával határos. Csakhogy: ez a túlvilági tájkép, amint az a kötet olvasása közben világossá válik, az én belsejében található. Mándy nem azért ragaszkodik az egyes szám első személyhez, mintha nem lenne képes a távolságtartásra. Verseiben az eltávolításnak számos példájára akadhatunk: „halotti nagy kihunyt tüzeknél / papírcsákóm megemelem” (Ezer groteszk). Nem, ragaszkodásának, engesztelhetetlenségének szerintem filozófiai, világszemléleti gyökerei vannak. Metafizikai parancsnak engedelmeskedik, amikor az én várának legmélyebb kazamatáiba húzódik. Erről szól olvasatomban a Napfogyatkozás következő részletének archetipikus helyzetleírása: „ég alatt független / megfigyelő toronyban / lát az őrző / szem / fordulj befelé”.

Lételméleti alapozottságú szubjektivizmus ez, amely persze történelmi élményekből táplálkozik. Létérdekű szubjektivizmus, mely azonban akkor leghitelesebb, ha kibújva az Ego légoltalmi pincéjéből, akár a negatív festés technikáját alkalmazva, az önmagán túlmutatót örökíti meg.

Mándy költészetének időtálló megoldásai közül befejezésképp kettőt ajánlunk leendő olvasói figyelmébe. Az egyik változat még a szigorúság fogalmával írható le: minden fölösleget kihagyni, s a versben csak a végső támpontokat hagyni meg. Főként verszárlataiban sikerült Mándynak ezt az ideált megvalósítania, például a következő, sírfelirat erősségűben:

egy fal dőlt rám egy ország

takard el orcád (Epitáfium 1956)

vagy ugyanez, teológiai tematikával

feljebb pedig a nemlét csúcsán lengve libanoni szélben szenvedés aranymetszete isten

(Milena leveleiből <2>)

Ezek a megoldások jelentik e költészetnek, saját önképe — önarckép, szigorú ikonosztáz - szerinti csúcsát. De van itt egy másik, egy mélyen elnyomott hang is, mely bár az imént kritizált lírai szubjektum legközepéből fakad, mégis, ki tudja miért, ma is érvényesen szól. A nosztalgia hangja ez, annak legtisztább költői értelmében. Egy hang a múltból, mely nem panaszkodik, mégis megérint, mely magáról mesél, mégis ismerős, mely nem ágál, mégis panaszos, mely — a közhely határán inogva - újból és még mindig: költői. Olcsó, mint „a foncsorban a régi erdők / a halhatatlan nagy fasor”, mégsem rikító, olyan, amire csak egy szó van, s az is alig kimondható: szép.

829