Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Vékony Gábor: Ótörök felirat a homokmégy-halomi honfoglalás kori temetőből
magyar nyelvtant”. Huszti azzal érvel, hogy Janus még az olasz nyelvű irodalmi munkásságot is a „bocsánatos bűnök” közé sorolta, s mestere, Guarino is ridegen viselkedett a „vulgáris” (olasz) nyelvvel szemben. Huszti érvelését elfogadja Bán Imre, jellemző módon - Huszti nyomán - 1591-re keltezve Baranyai Decsi levelét, 1598 helyett. Ezzel szemben Balázs János nem látja lehetetlennek, hogy Janus Pannonius „is szerkesztett egy magyar értelmezésekkel ellátott latin nyelvű grammatikát”, mert itáliai tanulmányai alatt találkozhatott kétnyelvű, latin-olasz grammatikákkal. Mégis azt írja összefoglalóan, hogy „amíg Janus Pannonius, valamint Lippi Zsigmond művéről nem tudunk meg valami kézzelfoghatóbbat, továbbra is Sylvester Jánost kell tekintenünk a magyar grammatikai irodalom úttörőjének. Kardos Tibor szerint pedig „Janus magyar grammatikája nem olyan képzelgés — ha nincs is rá jelen pillanatban bizonyíték mint ahogy Janus kritikusai közül többen feltételezték”. Kardos arra utal, hogy Janusnak, mint a királyné kancellárjának, Podjebrád Katalint latinra, sőt magyarra kellett tanítania, mint ez egyik epigrammájából kiderül: „Mutasti pátriám, mutare vocabula debes, / Sis Catharina, volo, quae Cunegundis eras”. Mindenesetre Janus grammatikájára Baranyai Decsi megjegyzésén kívül nincs egyenes adatunk, hiszen Naláczi feljegyzései meglehetősen problematikusak, a Soproni Magyar Társaság leltáraiban pedig a levelükben említett grammatika nem szerepel. De vajon megkell-e kérdőjeleznünk Baranyai Decsi adatát is? Már Kardos megjegyzése miatt is bízvást tehetjük ennek ellenkezőjét, de egyéb okaink is vannak arra, hogy Baranyai Decsi tanúságát komolyabban vegyük, mint ahogy azt a Janus-kritika eddig tette. Balázs János írja Sylvester grammatikájának forrásai kapcsán: ....számolnunk k ell a hazai humanistáinktól kialakított latin nyelvtanítással is, amely alkalmasint szintén rányomta bélyegét Sylvesterünk grammatikájának latin részére. Lehetséges, hogy a XV. századi itáliai latin humanista grammatikusoknak, elsősorban Guarinónak a művei már Mátyás korában közvetlenül eljutottak hazánkba, Janus Pannoniusnak és más magyar humanistáknak a működése folytán. Sylvester grammatika-meghatározása legjobban Guarinóéval egyezik, s Sylvester grammatikájában egy helyen említi Guarinónak Janus Pannoniushoz írt költeményét. Jogosan hihetjük, hogy e nagy olasz humanistának egyéb műveit, köztük fentebb emlegetett nyelvtanát is ismerte”. Tekintsünk most el attól, hogy Balázs itt összekeveri Battista Guarinot és Guarino de Veronát (ez valójában a forrásban is keveredik), valóban az a helyzet, hogy Sylvester grammatika-meghatározása Guarinus Veronensis grammatika-meghatározásának átvétele. A Grammaticales Regulae grammatika-meghatározása: „Grammatica est ars recte lo- quendi, recte scribendi Scriptorum et Poetarum lectionibus observata”, míg Sylvesteré: „Grammatica est ars recte loquendi et scribendi, authoritate optimorum poetarum et oratorum constans”. A két meghatározás lényegében azonos, az eltérő megfogalmazás azonban nem tanúskodik közvetlen átvételről. Feltűnő, hogy a meghatározás első része, a helyes beszéd és a helyes írás kiemelése megtalálható Janus Pannoniusnál is, a mesterére írt dicsőítő énekben, a Guarino-panegyricusban, ahol arról ír, hogy Guarino elsőként ezeket oktatta: „Principio recte das fundamenta loquendi // Recte scribendi”. Ezen a szó szerinti kapcsolaton túl megtaláljuk a meghatározás második részét is a Guarino-panegyricusban, Guarino tanulmányai ismertetése kapcsán: „Rhetoras et vatis studio complecteris omni, Quos si quis novit nil ignorare probatur. Inde carens vitio sermonis regula surgit, Inde fiúit culte dulcis facundia linguae.” „Szónokokat, költőket kedveltél igazán csak. Ismeri őket az ember minden fontosat ismer. Tőlük ered a hibátlan szólni-tudás regulája, tőlük a művelt nyelv mézédes csörgedezése” (Csorba Gy. ford.) 786
