Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Lőrincz Zoltán: Vallás és képzőművészet
A Sedlmayr-i korszakolás alapján a következő fázis az „AUTONÓM EMBER” korszaka. Az emberileg megragadhatót és felmérhetőt vetítették ki a világmindenség törvényeibe. Az emberi ráció került előtérbe és ezzel együtt az emberi teljesség ígéretének varázsa. A schilleri a „világ istentől való megfosztását” a felvilágosodás legfőbb céljának tekintette, ezzel elindítva azt a folyamatot, amely a 19. századtól vált a korszakot meghatározó erővé: az elidegenedés. A válságok megteremtik a maguk válságfilozófiáját, és a vallások is defenzívába szorulnak. A 19. század a maga sokszínűségében és heterogenitásában azonos az állandó változásokban, Gombrich szavaival a permanens forradalmak időszaka ez. A francia enciklopédisták és az angol szenzualisták által elkezdett megsemmisítést célul kitűző valláskritikát a 18. században Feuerbach, Marx és Engels folytatta. A klasszicizmus időszakában, a forradalom utáni restaurációs stabilitásban, a ráció elleni harcban érdek a katolicizmus erősítése. A német romantika is a középkori homogén katolicizmus után sóvárog. A nazarénusok és preraffaeliták nosztalgiája is ugyancsak ezt reprezentálja. A vallásos világkép megtépázott tekintélyét majd az ebből adódó űrt a században szinte már valláspótlékká vált pozitivizmus töltötte ki. Az útkeresés azonban sokkal bonyolultabb volt annál, hogy az etikai, morális és filozófiai kérdésekre a pozitivizmus adhatott volna választ. Teljesen helytálló ezért Németh Lajos megállapítása: ,,A vallásos világkép defenzívába szorulása, a pozitivizmus vulgáris revolucionalizmusa, tényvallása, ennek marxista bírálata, Schopenhauer, Nietzsche hatása, a neokantianizmus és a neohegelianizmus, majd a korszak végén, az életfilozófia kibomlása jellemezte a nagy eszmei áramlatok szövevényes mozgását.”15 Helyét keresi a társadalom, helyét kutatja a szubjektum, az autonomitás súlyos örökségét kell hordania a kor emberének. Az istentől történő elszakadás nehéz öröksége ez, amelynek belső vívódó szorongását Van Gogh, Munch, Eusor piktúrájában jól nyomon követhetjük. A 19. században befejeződött az „Isten trónfosztása”, bár a században a művészet legnagyobb befogadója és megrendelője az egyház, azonban ezeknek a műalkotásoknak legtöbb esetben semmi közük a valódi értelemben vett vallásos művészethez. A 19. században felvázolt képlet a huszadik században tovább bonyolódik. Az egzisztencializmus megjelenésével a vallásnak is át kell gondolnia az emberi létezés alapvető problémáját, hogyan alakul a személyiség sorsa a modern világban. A hit és hitetlenség, az élet értelmének a megragadása nemcsak az egzisztencialista filozófusokat foglalkoztatta, hanem az írókat, költőket és művészeket, ezért is válhatott olyan népszerűvé a művésztársadalom körében. Az életnek ez az újragondolása, a társadalmi tudat mibenléte, a szociális töltet hatotta át például a német expresszionisták közül a Brücke tagjait. A huszadik századot az útkeresés és a kísérletezés teljes szabadsága jellemezte. Németh Lajos15 amikor a művészet sorsfordulójáról beszél, akkor joggal nevezi döntő momentumnak a vallásos világkép válságát. Az autonóm ember időszakában relativizálódott minden, a vallás már nem volt képes és nem tudott azzá a centrális rendező elvvé válni, amit korábban az évszázadok során betöltött. Az Istentől történő eltávolodás nemcsak a vallást és annak tekintélyét tépázta meg, hanem a művészetét is. A századelőn, 1905-ben profetikusán megdöbbentőek Fülep Lajos szavai, amikor a következőket írja a modern művészetről: „Nézzétek, egy fölfelé törő vonal, alatta nincs, amire támaszkodjék, ahová fönt kapcsolódni akar, nem éri el. Lóg a levegőben és nem marad számára más, mint hogy erre a levegőben lógó vonalra, mely egyszerre a kezdet és a vég, hogy erre építsen, mindenkitől külön, kizárólag magára, egy voltára, egyéni voltára.”17 S valóban, a művészet „nincs, amire támaszkodjék”, ez az önállóság, magáramaradottság veti fel aztán azokat a problémákat, amelyeket az utolsó tanulmány a „modernizmus” kérdésfelvetéseivel szeretne részletesebben tárgyalni. Nagy utat tett meg a művészet és a vallás is Krisztus születése óta az európai zsidó-keresztyén kultúrában. Az egymásra ható erők, noha adott esetben nagyon egyszerűek, sok esetben azonban szinte kibogozhatatlanok. A fejlődés sok szálon fut, míg 767
