Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

Vendégek érkeztek is, csak az a baj: az író nem tartotta őket észben. Itt csupán Andor Zoltán személyére összpontosít. Andor elegánsan felöltözött erre az alkalomra, aktivista bőrkabátját, csizmáját Vajda Ferencéknél (éppen velük lakott közösben) hagyta. Némi tömény, sült húsok és bor elfogyasztása után „szereplésre” kelt kedve. A nagykárolyi (születésileg váradi) bonviván egészen megnyerő jelenség volt, amikor pohárral a kezében felemelkedett az asztalnál és a Csárdáskirálynő néhány darabját hangszálain végigrezegtette. A lányok, a lányok... Hajmási Péter, Hajmási Pál... Jani teljes őszinteséggel, odaadással hallgatta. Becsülte a jó hangú embereket. Neki nem volt hangja. Legfeljebb ittasan fakadt dalra, akkor is veszélyes módon: a Himnuszt énekelte, meg a rádiójelzésként használt Kossuth-nótát.

58.

Néhány órával több, mint két nap telt el a szövetséges haderők szárazföldi támadásának megindítása óta. Ma, ezerkilencszázkilencvenegy február huszonötödikén, hétfőn, reggel nyolckor a Kossuth Rádió jelentette: az amerikai, angol, francia csapatok százötven kilométer „mélyen” járnak Kuvaitban és Irakban. Petra Román miniszterelnök Marosvásárhelyen arról csácsogott, hogy a kisebbségek jogait az európai normáknak megfelelően akaiják biztosítani. Ugyancsak Marosvásárhelyen lemondott Ciontea, a Vatra vezetője, mert ellentétbe került „harcostársaiéval. Tiranában három tüntetőt puffantottak le a rendőrök. Az író kikapcsolja a rádiót, majd éjszakai tünyölődés-gubancait bontogatja. A szálak nem engednek, inkább konokan elszakadnak. Végül azonban egy mozzanat megvilágosodik: férfi félcipős, kövér öregasszony csoszog a lakásban, takarítónő; baljában vízzel tele vedert, jobbjában felmosórongyot tart. Az írót nem látja, nincs róla tudomása, időnként átmegy rajta, akár a falon a filmbeli ember. Megtörténik, hogy benne hajol le ügyködni, ilyenkor az író mintha lovagolna, méghozzá háttal előre; ha lehajol, kényelmesen belelát a nyanya sapka méretű t ibolyájába”. A félrefittyedt, füstös szeméremajkakon kaszáspókok szövögetik „kollektív” hálójukat. Az író szeretné tudatni bejárónőjével vagy kicsodájával, hogy a lakkozott parkettát nem szokás mosogatni, de nem jön ki hang a torkán. Könyv után nyúl a bal oldali polcokra, egyet levesz, megnézi: Popp Aurél Ez is élet volt... A tünyölődés-gubancból kivont szál itt elszakadt, az író szeme felpattant, kinyílt és meglepő módon nem a terebélyes, ordenáré vénséget, hanem a réges-rég halott szatmári festőművész feljegyzéskötetét kereste. Muszáj volt mindjárt átlapoznia. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a szerzőt annak idején személyesen ismerte. Suba Dani író-festő-szobrász-múzeum- igazgató-cenzor mesélte: Popp Aurél Felsőbányán szeretett dolgozni. Esténként román népviseletben, bocskorosan le-leereszkedett Nagybányára, hogy a fekete öltönyös, fehér inges, fekete csokornyakkendős pincérek rémületére, az István vendéglőben megvacsorázzék. Élvezte a feltűnősködést. A Bányavidéki Fáklya szerkesztőségébe kerülve Jani is többször beült az Istvánba. „Úri” helynek látszott. A falakon Mikola András nagyméretű, faragott rámás vásznai lógtak kissé megbillentve, hogy érvényesüljenek „a súrló fényben”. Kaszáló paraszt a Klastrom réten, kietlen tájék, háttérben a Főnix vegyigyár751