Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

értesítette Janit: Van egy nagy fia. Három kiló hetven deka. Janinak pillanatokra elgyengült a térde, torkában göb keletkezett. Ropogós tízlejest nyomott az asszony markába. Virágot nem, de sört, narancsot, citromot, akármit hozhat, hallotta a feltehetően kötelező tájékoztatást. Jani eliramodott bevásárolni. Az író sörre emlékszik, narancsra, citromra azonban nem. Ezerkilencszázötvenkilenc elején déligyümölcsöt Nagybányán nemigen lehetett kapni, de ha mégis lehetett, akkor vett. Janit forró érzések járták át meg át; az apaság érzései. Apa lett, „felelős” személyiség; többé nem viselkedhet hűbelebalázs módra. És: idegen nők körül sem kujtoroghat. Vége a szoknyavadászatnak! Fia (Attila) előtt nem kompromittálódhat. Sörvásárláskor kinyittatott egy üveggel és megitta. Utána lazábban, engedékenyebben viszonyult jövőjéhez; nem kolostori barát ő, hogy (csak, mert apa) oktalanul sanyarogjon, szenvedjen. A második üveg túl hideg, lóhúgy színű sör fogyasztása közben az irodalomhoz, az írósághoz folyamodott. Emésztődött: huszonötödik éves és még mindig nem „futott be”. Szabados Ede, a Duduska, a szatmári Dolgozó Nép cenzora, úgy látszik, elszámította magát; akárhányszor verseit mutogatta neki, csak azt hajtogatta: Maga hamar befut. Meglátja, hamar befut. Évek teltek el azóta; az Utunk című kolozsvári folyóirat két költőt tett „híressé”, Páskándi Gézát és Lászlóffy Aladárt. Más kérdés, hogy az ezerkilencszázötvenhét áprilisában bebörtönzött Páskándiról le kellett mondania. Nyilván nem esett nehezére. „Nincs pótolhatatlan ember.” Pótolhatatlan költő miért lenne? A romániai magyar irodalom „orgánumainak” kapuit szelíden mosolygó, haverkedésre kész, de fagyos szívű cerberusok őrzik. Szocialista-kommunista cerberusok. Az Utunknál Márki Zoltán, Hor- nyák József, az Igaz Szónál Hajdú Győző, Székely János. Jani Utunkhoz eregetett verseit Márki Zoltán gondozza. Egyetlenegy sem üti meg mostanában a „mértéket”. Hol, milyen magasan lehet az a „mérték”? Rejtély. Márki Zoltán padlóra küldő válaszai szinte költeményei elküldése előtt megérkeznek. A költői lázt, a lírai örömöt hiányolja. Jani belátja: képtelen lelkesedni. Elég Románia térképére néznie, hogy elfacsarodjon a szíve. Amikor módjában van, jobb mutatóujjával végigmegy a Kárpátok félkörgerincén. Mit vétett az erdélyi magyarság, hogy a nagyhatalmak a huszadik században kétszer is idegenné tették saját hazájában? Franciaország, Anglia, az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, mint veszett kutyákat, szabadította Romániát, Szerbiát, Csehországot, Ausztriát Magyarországra. Költői láz, lírai öröm, költői elkötelezettség, sokszínűség az egyszólamúságban. Márki Zoltán máskülönben rendes ember, és persze kedves, jóvágású, magas, talán a nők, az irodalmi kultúrtyúkok kedvence. Janinak van is egy említésre méltó képe róla. Ötvenhét nyarán Kolozsvár főterén ment keresztül a társaságában. Márki fagylaltot vett. Virgonc férfiak, nők jöttek vele szembe. A férfiak valamelyike hozzáugrott. Kinyalhatom?, kérdezte. Nyald ki, válaszolta Márki, és odanyújtotta az ostyapoharat. Nos, hát ilyen tréfás, „emberközeli” a civil életben, a költészetben azonban szigorú, szilárd, sziklaként vigyáz a vártán, az új világrendet vigyázza. Onnan nem tágít. „Csak a testemen keresztül!”, vágná az angol—amerikai imperialisták szemébe, ha azok a közelében ellenséges szándékkal (egyébként, hogyan?) felbukkannának. Jani söre kétharmadánál Horváth Istvánhoz kanyarodott. Az Utunk szerkesztőségében úgy nyilatkozott: verseiben elbeszél, leír, ábrázol. Szóval, a próza felé

749