Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Elmer István: Az ördög halála (próza)
itt kell lennie! - adtam egy kis gázt, ott egye meg a fene a lökhárítót, kinyírom ezt a fát, majd hátratolattam, hirtelen, csikorgó kerékkel vettem a kanyart. Miért mész el, kérdezte feleségem. Nem válaszoltam. Ilyen ostobaságot kérdezni! Néztem őt, miközben lebiggyedt szájszéllel kiejtette a szavakat. Hát ő az a nő, akit szerettem? Mint egy üres cirkuszi porond, olyannak találtam a kapcsolatunkat. Amikor vége valamennyi mutatványnak, az akrobaták, bohócok és erőművészek visszavonulnak lakókocsijukba, a nézőközönség rég elhagyta a vásárteret, ahol a vándorcirkusz bárom napra fölverte a tanyáját, s csak az üres tér marad. Néztem őt, szerettem a szenvedését, amint egyre csak növekedtek a szemek, az ő szemei, s közben hátráltam. Valóban mondta: ne félj, nem akarlak bántani! A dallam egyre határozottabb alakot ölt. Elhaladtam a gyerekszoba mellett. Nem néztem be. A nyikorgástól féltem? Hogy talán fólébrednek? Ugyan, hányszor nyitottam rájuk éjfél után, amikor végre ágyba tértem, hányszor nyitottam rájuk, ajtójajdulással kísérve, hogy megnézzem, be vannak-e takarva, egyiknek sem lóg ki a lába a takaró alól, egyenletesen szuszognak-e, nyugodtság őrködik-e álmuk fölött? Nem jutottak eszembe. Feleségem az ágy és az állólámpa között állt, mondani akart valamit, leintettem, amikor pedig végre szóhoz jutott, már nem figyeltem rá. Csak ne halljam, hajtogattam magamban, csak ne halljam, amit mond, s mert kezem nem tapaszthattam a fülemre, mert akkor a képembe vágja: gyáva vagy! - hát hallva kellett nem hallanom. Meddig utazik, uram?, rázza meg valaki a vállam, elfordulok az ablaktól, mit akar ez, hogy képzeli, hagyjon békén, micsoda agresszív alak!, de amikorra megteszem a fordulatot, és már nem az országutat hűségesen követő folyót bámulom, hanem valakinek az arcát, akit azelőtt sosem láttam, s most sem tudok róla semmit, nyugodt hangon közlöm vele: a végállomásig utazom, majd megerősítem: végig utazom, igen, végig. Erre megnyugszik, azt hitte, eltévedtem, s készülődik a leszálláshoz. Végig utazom, igen, végig. Vajon álmukban megnőtt a gyerekek szeme is? Nagyapám karja, ahhoz még volt ereje, hogy fölemelje felém, feleségem mintha tett volna egy lépést, egy szót, igen, mintha még egyetlen szót szólni akart volna utánam, de talán túl gyorsan csuktam be magam mögött az ajtót, és anyám is, amint a folyóra néző szobából visszavonult a konyhába, hogy ránézzen kedvenc ételemre, a fazéknyi töltött karalábéra, mintha mondani akart volna valamit. Talán szólt is? Nem hallottam, én akkor húztam vissza a karom nagyapám kaijától, és nem tudom, a gyerekek végül is fölébredtek, vagy végigaludták azt az éjszakát? Végig utazom, igen, végig. Az autóbuszon alig maradt már valaki. Egy-két elcsigázott alak húzódik meg a magas támlájú ülésekben. Fáradtak, a vezető ismeri őket, majd szól nekik, ha megérkeztek. Errefelé mindenki mindenkit ismer. De miféle dallam ez? Az ismétlődés barátságossá teszi. Amint újra kezdődik, majdnem elmosolyodom: ismerlek, már ismerlek. Hány éve is, hogy nagyapám meghalt? Tizennégy. Bizony, tizennégy esz69
