Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

rapszodikus történetének folytatásaként, szükségszerű hőkölésekkel, a mesé- lést kedvelve rögzíti: ezerkilencszázötvenkilenc február elsején, vasárnap reggel megszületett nagyobbik fia, Attila. A szülésre, élete meghatározó élményére, eseménysorozatára készülődve Ica gyakran találgatta, milyen nevet adjanak az odabenn mind követelőzőbben rugdalózó csöppségnek. Jani ezeket a találgatásokat azzal zárta le: egyedül olyan név jöhet szóba, amelyet nem fordíthatnak románra. így rögzült aztán a közös megállapodás: ha fiú lesz, Attilának (József Attiláról), ha lány lesz, Virágnak (Móricz Virágról) fogják hívni. Elragadtatásukban megfeledkeztek arról, hogy a Virág (Floare) románosítható. Január harmincegyedikén, szombat reggel Ica még eltotyogott a zöldségpiacra, vásárolt ezt-azt. Hazafelé jövet elment tőle a fejevize. Itt az idő, mosolygott naivan kislányos restellkedéssel Janira, be kell feküdnöm a szülészetre. Előszedte a szükségesnek hitt homikat, majd a Jani kíséretében csendesen ellépdelt a közeli, egyes számú poliklinikáig. A felvonónál csókkal búcsúzott Janitól. Vigyázz, hogy íratod be, ellenőrizd: magyarul legyen, figyelmeztette a becsukódó liftajtón át Jani. Különb akart lenni, mint az apja, Pászkán György, aki elnézte, hogy hat fiát a regáti tisztviselők elpascanosít- sák. Most meg utálhatja a nevét vagy teremthet magának másikat, szépen hangzót, hamisíthatatlant. Emelkedett hangulatban tért vissza a lakásba. Muszáj jelentős személyiséggé válnia, hogy fia (esetleg: lánya) felnézhessen rá. A várakozás óráit versírással igyekezett kitölteni, emlékezetessé tenni. Az alkalom teremtette fennköltség azonban annyira eluralkodott rajta, hogy az agyából előtüremlett szavak, képek, hasonlatok nem válhattak verssorokká, versszakokká. Ülök a csendben, várlak, írta, Szívem ma árnyas Vár-lak. Pironkodott: ostobaság, érzelgősség, vénasszonykodás. Kit vár és milyen csendben? Akit várhatna, az egyelőre megfoghatatlan „szellemalak”, a csendről meg kár beszélni. Autóbuszok (ZIL-ek) és tehergépkocsik (MOLO- TOV-ok) dübörögnek végig a Sztálin Generalisszimusz születésnapját (December 21) őrző utcán, a Gellérten. Elviselhetetlen lehetett Gellért püspök számára az, hogy szöges hordóba zárták és a Kelen-hegyről legurították. Az volt bizony, elviselhetetlen, hiszen belehalt. „Szívem ma árnyas Vár-lak”. Ha-ha! „Csepeg.” A Vár-lak otromba kép; a szatmári Tisztviselőtelepen látott hajdanában egy kisebb tornyos házat, annak a homlokzatán, az esővízcsatorna alatt volt cementbetűkből kirakva: VÁR-LAK. A drótkerítéssel körülzárt portán pulykák, libák, rucák, tyúkok kiabáltak, gágogtak, hápogtak, karicsál- tak. Ürülékük ott feketéllt, szürkéllt, fehérlett az udvar homokján, a betonjárdán, a teraszlépcsőn, a teraszon, miközben a LAK-ból ásatag levegő áramlott kifelé. „Fontos, hogy ne váljak szentimentálissá!” Önmaga intése úgy érvényesülhetett valamennyire, hogy a klinikára sietett tudakozódni: van-e már valami? Egyelőre semmi, tárta szét karját a kapusnőnek alkalmazott román parasztasszony. Primitíven jóindulatú, dobkerek arca házi itókától (bortól, pálinkától) vöröslött, mint Marxék ideológiájától a szocializmus. Janinak nem ízlett odahaza tétlenkedni vagy a szerkesztőségben „majdnem- apai beszámolókat” tartani a kotnyeles kolléganőknek, Károlyi Ibolyának, Medgyasszainénak (Szántó István arabstelivér titkárnőjének), Almási Rozáliának, Takács Margitnak, a görbe nyakú zsidó lánynak (nevét az író már nem tudja), Piricsi Rózsinak, Pinci néninek és a többieknek. Károlyi Ibolyának már volt egy kislánya (a kígyómérget szertefröcskölő nyelvek szerint: román

746