Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

A tartományi pártbizottság Molotovja tehát a Gellért (December 21) utcában, a harmincegyedik számnál fékezett. A kétemeletes, barátságos háztömb és az előtte húzódó, zöldre festett vaskerítés a vezetőfülkéből nehezen kikecmergő Icának azonnal megtetszett. A nekik jutott utcai szobában szinte felujjongott; a pici szatmári lakásuk kétszer belefért volna. Vadonatúj, sima parketta, ízlésesen kifestett falak, nem is lehetett különbet kívánni. A román sofőr segédkezett a bútordarabok behordásában, talán még a tüzelő fásszínbe szállításában is, de a borravalót alig-alig fogadta el. 0 nem azért...; legalább öt percig győzködte az ilyen ügyekben unalomig kitartó Ica. Nemsokára befutott pingponglabda szemű, második feleségével Bacai Lajos, a törhetetle- nül jókedélyű Lali. Az asszonykánál már jócskán domborodott a házeleje. Látom, nem tétlenkedtél, súgta Jani Lalinak. Ahogy te sem, röhögött Lali. Ittak egy-egy pohár (szalma) bort, és megegyeztek: a konyha is közös lesz, de ha Janiéknak kedvük van rá, tűzhelyüket, ami ugye egyelőre nincs, az éléskamrában nyugodtan elhelyezhetik. Kezdődött az óvatos, finom kiszorítósdi. Bacainé sógora, egy kétméteres, idomtalan fickó, soros csúfnevén: Godzila, a tartományi pártbizottság aktivistájaként rontotta Nagybányán a levegőt. Volt kibe kapaszkodni. Jó, mondta örvendezve Ica, a kamra megfelel nekünk konyhának. A petróleumfőzőt mindjárt be is gyújtotta; megéheztek a gyors „áttelepülésben” Tűzhelyüket eladták, jobban mondva: minden előleg nélkül a gépírólány suszter-unokatestvérénél hagyták. Részletekben fizetjük ki, csak úgy tudjuk, mentegetőzött a vágottszájú (az is lehet: nyúlszájú) élcipész. Jani sejtette: becsapódnak, de hallgatott; semmi kedve sem volt az ócska asztali tűzhelyet Nagybányára utaztatni. Sejtése bevált: lakásuk öröklője néhány (százlejes) részlet után a kifizetést pimaszul megtagadta. Amiről nincs írás, azt könnyű letagadni. írás, adásvételi szerződés persze nem volt. Minek lett volna? Janiék akkoriban feltétel nélkül bíztak az emberekben; senki sem akarhat nekik rosszat. Közeledett a karácsony. Fenyőfát újságíróknak nem volt tanácsos állítani, de mind Janiék, mind Bacaiék állítottak. A szélsőséges Lali csupa százlejesekkel tűzdelte tele a fenyőt. Nagy mellénnyel mutogatta. Ebben Mátis Bélára hasonlított. Mátis ugyanis ezerkilencszázöt- vennyolc végén minden elérhető magyar nyelvű lap (Bányavidéki Fáklya, Utunk, Előre, Munkásélet, Ifjúmunkás, Dolgozó Nő, Falvak Dolgozó Népe) naptárát, és velük együtt a római katolikus, a református, az evangélikus naptárt a konyha falára szegezte. Jani derült, amikor karácsony esti látogatásuk alkalmából meglátta. Mátist a Jani derülése megörvendeztette. Ilyen volt, szegény. Ica Mátisnéval, a tenyeres-talpas, széles arcú Karolával beszélgetett vagy a kisfiúval és a kislánnyal játszott. Különösen a négyéves forma kislánnyal, Mária Magdolnával. Hin táztatta a térdén, énekelt neki: Két kis madár ül a fán, / egyik Péter, másik Pál. A fiú, Csaba, olyan hatéves lehetett; már nem „csípte” az efféle csacskaságokat. Mátis Béla ezalatt a világot osztotta és szorozta, rengeteg jó, időszerű dolgot mondott, csak az volt a baj, hogy eszmefuttatásai jelentéktelennek látszó, okvetlenül oda nem illő kérdésekbe, például a piaci árakba torkolltak. Mennyi a szemes kukorica mázsája most, mennyi volt tavaly. És következett a búza, az árpa, a zab, a borsó, a széna és nyilván a liszt, a kenyér, az élesztő, a tej, a tejföl, a túró, a hús, a szalámi, a zsír, az olaj. Aprólékosan, az utcára biztosan kihalló hangerővel bizonyította be, mennyit romlott egyetlen év leforgása alatt az

740