Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Határ Győző: Életút
abban a repülőgépben benne ültünk, barátocskám: egy rossz mozdulat a botkormánnyal és már zuhanunk a pokolra... Hátra volna még annak az eldöntése, hogy az ilyen magnószalag-„szimulátorral” megtanulhatunk-e navigálni - „repülni” a történelem dimenzióin és veszélyközegében? Profitál-e valamit is a fiatal olvasó ebből a 45 évvel ezelőtti rémhistóriából? Elnézést, Lorcsikám, nehézkes nekifutásaimért, ezt sem didaktikus történetnek szántam, hiszen jól tudom, hogy mára már mindezzel végzett a történelem nagy szecskavágója, Jugoszláviában tucatjával végezték el ugyanezt a hentesmunkát az SS-ek még sokkal csúnyábbul s mára már ez a sok özönvízelőtti rémség - szecska és törek... KL Ne aggódj az olvasóért, a legtöbbje oly hamvas, hogy mindez neki az újdonság erejével hat. Te csak azzal törődj, ahol elhagytad. Hogy volt tovább. „Tovább”...?! Nem volt tovább. Tíz másodperc alatt csináltunk a szétdobált szalmazsákokból „zárkarendet”, mielőtt felpattant az ajtó; utána bedörrent és mi ezen a zárkarenden ültünk órákig. Jócskán esteledett már, amikor előszólítottak - magyarok az őrségből - harmadmagammal: egy kis „házimunkára”. Óra hosszat jártuk az udvart, lépcsőházat-folyosót: gránáttépte, szétvágott roncsokat cipeltünk-raktunk be az udvar közepén egy nagyöblű, lapos szőlőtaposó kádba, leszakadt végtagokat, kiömlött zsigert. Valamennyien egykedvűséget mímeltünk: a rémület visszaadta „vasidegeinket”, az SS figyelt. A melléklépcső pincelejáratánál felfedeztünk egy szakadozott hordágyat s ezzel a kiszuperált hordággyal cepeltük egyrakásra a hullákat, vagy húszat. A huszonegyediket a pincelépcső alatt fedeztük fel: Kovács főtörzs volt, a szerbgyűlölő - agyonszurkálva. „Vadrác! Vadrác!” - folyton azt ordibálta feléjük a sétán, és megvetése jeléül kiköpött. Most ezt a „vadrácot” kapta vissza kamatostul: a szerbek a pincébe kergették és ott eresztették bele disznóölő késeiket. A „házimunka” végeztével felcsaptak zárkára, de - hírrel nem tudtunk szolgálni társainknak, akárhogy faggattak. Az őrök megengedték, hogy derékig lemosakodjunk, de a látvány retinánkon ott maradt. S mi konokul hallgattunk. Akkor láttuk azt a zárkát utoljára KL Hát már rátok esteledett! Éjszakára nem hagytak ott? Akkor kezdődött a tánc. Sorra gyulladtak a villanyok. Minden villany, mindenütt. Kitárták a zárkák ajtaját s mindenhonnan kiparancsolták a népet.- Kifele! Lefele! Bottal, puskatussal. SS-legények, magyar katonák. Akit túl „előkelőnek” találtak, arról leszaggatták a drága holmit, volt, aki már csak az inge cafatjaiban tántorgott, volt, aki fehér rongyait az oldalához szorítva próbálta leplezni sebesülését, hogy a lábaszárán végigcsorog a vére; volt, aki a társa mögé iparkodott ugrani, akit éppen vertek - hogy őt ne veijék. Lehajtottak bennünket a sétaudvarra, amelyet egyfelől a fegyház, másfelől hosszú hétméter magas fal szegélyezett. Felállítottak bennünket a magas fal mentén, végestelen-végig, a hosszú, keskeny udvar két végén a két gépfegyverfészekkel szemközt, hogy jól láthassuk, honnan várjuk, ha kelepelni kezd. Spolner százados elordította magát (őt magát nem láttuk, csak rekedten vonító hangját hallhattuk):- Kezeket fel! Nem beszélsz, nem mozdulsz, nem izegsz-mozogsz! Kezeket fel! Nemsokára leszakadt a sötétség; hűvösödött. Amennyit a körték fénykúp721
