Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz
És, ha már így volt, igyekezett beleélni magát a menetelésbe. A Csertörő hídján eszébe jutott, milyen bizonytalan, szinte komikus lendülettel vetette innen a habokba anyja kedvenc zománcozott bádogcsuprát az orosz tiszt. A Keresztnél és a Tízháznál elnézegette a most már sekély hozamú dögteret, a bendőhalomtól bendőhalomig botorkáló, a koplalástól egykedvűvé szelídült cigányokat és behúzott farkú kutyáikat. Odébb megbámulta a Petrozsényi Cég betört ablakú, szürke, poros épületeit, majd a borpataki letérőt. Amióta Nagybányán élnek, legmesszebbre eddig az útig merészkedett el. A főúttól fél kilométernyire volt a borvízkút, amelyet most nem láthatott. A Dura-domb aljában testvéreivel együtt nekifeküdt a szekérnek, hogy a mokány lovak a húzásban meg ne szakadjanak. Ekkor már alkonyodott. A misztótfalusi református templom közelében pedig már javában nyüzsögtek az égen a csillagok. A sötétségbe burkolózó templom lenyűgözte. Dombon állt és két oldalról körülfolyta az országút. Az írónak nem kenyere a fecsegés, annyit azonban kénytelen elárulni, hogy A sereg és a Tatárjárás köteteinek formálódásakor, születésekor sokszor meg-megvilágosodott agyában a misztótfalusi református templom képe. A templomot elhagyva az apa az útszélre húzatta a szekeret, megállt, a lovak szájából kivette a zablát, etetett, itatott. Addig mindenki ott aludt, ahol tudott. Jani a Detektív szőrpokrócába burkolózva, a hátsó saroglya alatt, az egyre harmatosabb gyepen szorította a szemét. Eléggé fázott, azonkívül a templom órája túl hangosan ütötte el az időt. Alig várta, virradjon, hogy mehessenek. Az apa nem volt álmos, járt-kelt, tett-vett a szekér körül, és az anyát egyik kocsiskalandjával szórakoztatta. É kaland szerint, valahol Józsefházánál kocsijával, fogalma sincs, hogyan, letért az országúiról. Egyszer csak a lovak megtorpantak, nagyokat horkantottak, mintha farkast láttak volna. De nem farkas volt előttük, henem egy irtózatosan mély, vízzel megtelt gödör. A ló sokszor okosabb, mint az ember, szögezte le az apa. Az biztos, helyeselt az anya, és ráadásul nem fogyaszt szeszes italt. Nem is az, mondta eléggé bágyadtan, talán ásítást elnyomva az apa, még a vizet sem issza meg akármilyen vederből. Abba a gödörbe lovastól, kocsistól belefértem volna. Misztótfalu kutyái szakadatlanul ugattak. A templom órája hajnali hármat kongatott. Az apa újra zabostarisznyát akasztott lovai fejére. Abrakoltatott, aztán indított. Délelőtt kilenc óra lehetett, mire Szin érváralj ára értek. Itt egy kocsmában az apa és az anya pálinkát, a fiúk szódavizet ittak. Afehérkötényes kocsmáros feje fölött, az italpolcon magyar nyelvű felirat függött: Hitel nincs, ne is kéijen. Senki sem kért pálinkát hitelbe. Laci nagyon sápadtnak, gyengének látszott. Nehogy a mellhártyagyulladása visszatérjen, az apa utasította az anyát: üljön Lacival vonatra. Az anya nem volt elragadtatva ettől a „megbízatástól”, mert az volt a rögeszméje, hogy ha ő nincs jelen, az apa szüntelenül a „gégéjével” törődik. Ahány falu, annyi kocsma. És hány falu van més Szat- márig! Titokban az ujjain számolgatta: Józsefháza, Sárköz, Gombás, Batiz. A szinérváraljai vasútállomás felé haladtában a falvakat néhányszor még sorba vette. Batiznál hosszabban elidőzött, mert szülei azt mondják, ott született. Nem emlékezett a falura, egyetlen gyermekkori emlék sem kapcsolta hozzá. Jani a Laciba karoló anyját rövidesen szem elől tévesztette. A már reggeliben kialakult meleg fokozódott. A Néró le-lefeküdt az úton, annyira kimerült. Muszáj volt a hátsó saroglyán elhelyezni. A Jani kezében himbálózó kalitka ajtaja észrevétlenül kinyílt, a tengelice meg elrepült. Idétlenül, betegesen repült és 63
