Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Erdődy Edit: Dalos Margit: Szénszünet Kapernaumban
ERDODY EDIT Dalos Margit: Szénszünet Kapernaumban Az élet eseményeinek felidézése és rögzítése, a múlt megelevenítése a legősibb epikusi tevékenység. Ezt műveli a krónikás, az életrajz-, a napló- és memoáríró, olyan, primér epikai műfajokat hozva létre, melyeknek gyakran „csak” dokumentumértékük van. A huszadik században az emlékező szubjektum kerül előtérbe - itt már nem annyira a megélt dolgok a fontosak, hanem a megélés maga, s az arra való emlékezés. A kettő bonyolult, finom összjátéka teszi rafinált elbeszéléssé a nagy XX. századi emlékezésregényeket - Prousttól Ottlikig. Az első kötetével jelentkező Dalos Margit ezt a hagyományt vállalja. Igényességét már az is jelzi, hogy a viszonylag ritka egyes szám második személyű elbeszélésmódot választotta emlékeinek, s a ráhagyományozódott családtörténetnek a formába öntéséhez. Szuverén és eredeti módon bánik a fentebb jelzett, igen gazdag irodalmi tradícióval; vállalkozása figyelemre méltó epikus művet eredményezett. Ami talán a legfontosabb: Dalos Margit tudja múlatni az időt; mondatai, mint a homokóra szemei, megállíthatatlanul peregnek: látjuk, érezzük, sőt olykor tapintjuk és szagoljuk: fogy az idő. Annál bravúrosabb teljesítmény ez, mert a novelláknak (melyek a manapság divatos majdnem-regénnyé kapaszkodnak össze, ám mégis inkább novelláknak nevezném őket) nincs hagyományos értelemben vett cselekménye; a dolgok, alakok, események megjelenésének rendjét és hirtelen eltűnésének rendjét kizárólag az emlékezés szabad asszociációi diktálják. Ezekből áll aztán össze a lassan hömpölygő idöfolyam, melynek hordozója, letéteményese nem más, mint az elbeszélő - ha mellőzi is az egyes szám első személyt. Amásodik személy használata az önmagával való szembenézés gesztusával gazdagítja az elbeszélés mögöttes tartalmait, s az objektivitás, szigorúság és mívesség hatását kelti - szemben az első személy vallomásos, pongyolább és feltétel nélküli szubjektivitásával. Dalos Margit kerüli a személyességet - a pongyolaságot még inkább: prózája gondosan kimunkált, pontos és árnyalt. Úgy látszik, hisz a dolgok megne- vezhetőségében, felidézhetőségében, a nyelv annyiszor elparentált erejében és hatalmában. Indázó mondatai olykor Krúdyt, máskor Nádas bonyolult mondatszövevényeit idézik; a letűnt világok félig nosztalgikus, félig ironikus felidézése, a hangulat és atmoszféra telítettsége is Krúdyra emlékeztet - az idősíkokban való könnyed átjárás viszont Nádasra. A múlt, Dalos Margit látomásában, egy és oszthatatlan, s az emlékezet mögött időkig nyúlik vissza: a gyerekkor előtti idők mitikus előtörténete a legenda és a szájhagyomány, a családi, kollektív emlékezet szilánkjaiból rakódik össze. A második személy többes száma is azt sugallja, hogy itt nem az egyéni emlékezet működik: hogy az a Történet a Családé, a Rokonoké és a Többieké - mindazoké, akiket a földrajzi és társadalmi sorsközösség dobott-hányt együvé. Dalos Margit remekül érzi — amit valójában csak kevesen, s ami a visszaemlékező jellegű próza legnagyobb buktatója lehet — mi az, amit ki lehet, ki érdemes emelni a múltba süllyedt dolgok 573
