Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)

amíg papírra veti a sorokat, melyek az olvasó szemét könnybe borítják! (...) Az ihlet nem más, mint fegyelem, hideg önkívület, stopperórával a kézben mért és ellenőrzött szenvedély. Minden más lelkes kontármunka csak, elragadó elmebaj, heveny idegroham. Remekművek, mint az Anyégin, nem varázslópálca által, hanem esztergapadon születnek (182. — a mi kiemeléseink!). Számunkra elgondolkodtató: ugyané vélemény szószólója Tonio Kroger - itt-ott még a megfogalmazás is hasonló (vö.: Thomas Mann: Novellák, I. Bp., 1955. 207—211. stb.), és efféléket hirdet már Diderot híres írása, a Színészparadoxon is.

Az Ihlet és nemzedék esszéinek zömét beteríti a világháború árnya, átjáija a humanizmus vereségén érzett fájdalom s megannyi baljós sejtelem. „... az emberi világ pontosan olyan reménytelen, mint volt az évezredek előtt” — vonja le a keserű konklúziót Márai (149.). Bátor írások sokaságát tartalmazza ez a könyv, s e merészen szókimondó okfejtések egytől egyig a szellemmel frigyre lépett ember küldetésére, az értékőrzés múlhatatlan fontosságára figyelmeztetnek. Az előkelő elszigeteltségbe vágyó Márai — Babits hőséhez hasonlatosan — „... rühellő a profétaságot”, ám belátta: a világégés idején nem maradhat néma. Néki is küldött az Úr — mily szellemes és akkor kiváltképp sokatmondó fordulat! - „... egy tengeralattjáró cethalat”, a háborút, melynek „bendőjében” „megérett szerepére...” (139.). Jónás című, 1939 őszén keletkezett esszécskéje - ebből citáltunk - olyannyira levonta a Babits-mű időszerű tanulságait, hogy megjelenését a cenzúra nem is engedélyezte. Kitetszik ez (ön)iróniával teli írásból, hogy (szemben némelyekkel) Márai s a hozzá hasonlók „... néha szívük és hajlamuk ellenére” mennek el „... Jónásnak és hősnek”, „... mert nem tehetnek másként. S ez a másik, a félelmesebb és tragikusabb hősiesség. S nem'lehet menekülni előle. A költő most kimondta, a Jónások felkelnek munkahelyükről, s Ninivében nagy csend van, és este sötét lesz, mert a szívekben és az utcákon leoltják a fényeket” (140.).

Hogy csak az utcákon aludjék ki - kényszerűen - a fény, a szívekben semmiképp, Márai vállalta az „őrző” (alkatától, meggyőződésétől valójában idegen) szerepét. 1942- ben, „... e rendkívül válságos időben lelkiismeretvizsgálatot tart”-ott (43.), tisztázni akarván a maga feladatát. (Az író és a nemzetnevelés című, nagyszabású esszé vívódásai — gyakorta ugyanazon példákkal és érvekkel — utóbb a diáriumokban folytatódnak.) A politika szolgálatát, egyáltalán: a politikai töltésű cselekvést és igehirdetést Márai elhárítja magától, mondván: az író akkor felel meg a legtökéletesebben küldetésének, pedagógiai szerepének, ha alkot, s nem elegyül „... a pillanat kérdéseit vitató”, „... indulatoktól fűtött emberi tömegek”-kel (48.). Megengedi, sőt: az adott korban (is) egyenesen szükségszerűnek tartja azonban, hogy „Mikor egy nemzet veszélyben él...”, az alkotó is színt valljon „... magatartással és cselekedettel...” (56.). „Természetesen mindig műfaján belül, az írói feladat eszközeivel siet a leghatékonyabban nemzete segítségére...” (uo.), tehát nevelnie kell, hirdetnie a hite szerinti igazságot, elutasítani mindennémű gyűlöletet, rámutatni az örök értékekre és eszményekre, mindeközben ismerni az ember vérszomjas természetét, „Tudni, hogy a műveltség nevelő erejének hatása viszonylagos, s mégis hinni abban, hogy az emberi cselekedetté átalakult műveltség végül is megszervezi a kölcsönös segítség és méltányos együttélés nagy emberi művét...” (58.). „Mert a műveltség valóban hősiesség” — zárul az esszé (59.); „... humanistának lenni annyit jelent, mint bátran és öntudatosan műveltnek lenni. (...) műveltnek lenni annyi, mint helytállani az igazságért” - olvashatjuk másutt (148.). Reménytelen, tragikus, de mégis gyönyörű és heroikus program ez; párját a felvilágosodás és a reformkor nagyjainál (például Vörösmartynál) találhatni.

Megfelelőn a műveltségvallás avagy műveltségüdvtan itt s így kibontott eszméjének, az Ihlet és nemzedék negyvenhét írása az érték, a minőségi irodalom, a magasrendű kultúra s a bennük testet öltő humanizmusgondolat szószólója. Sokféleségük okán roppant nehéz s kockázatos összefoglalón szólni róluk. Bizonyos, hogy Márai egyszer sem lelkesül talmi művekért, múló divat kivilágította nevekért, s bizonyos

570