Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Szávai Géza: Valószínűségi labirintus (próza)
gyáva emberek mind oldalogva járnak.” Hiába figyeltem. Sokáig nem mertem volna rámutatni valakire: ez oldalogva jár... A háború után néhány évvel egyetemi tanulmányait frissen végzett külföldi fiatalember látogatta meg G. pátert. Hajdan, nem is olyan régen, kamaszkorában a jónevű matematikus tanítványa volt. Sugárzó ifjúsága teljében, friss végzettsége tudatában, a viszontlátás izgalmában oly fontosnak, a múlt viszontagságai után oly titokzatosan tüneményesnek érezte jelenlétét a kolostor alatti nyírfasorban, hogy egyfolytában fellengzős harmadik személyben érzékelte saját magát. „A háború után néhány évvel egyetemi tanulmányait frissen végzett fiatalember látogatta meg G. pátert...” A tanár nem sokat változott. Ezért ósdinak is tűnt látogatója szemében. Udvariasan, hosszan kezet ráztak. Az öreg kancsítását, félvigyorát nem koptatta el az idő. Mivel alig, szinte semmit nem változott, a jövevény számára egy pillanatra szellemi fejlődésében is stagnálónak tűnt. Volt tanára új könyvére gondolt, és illendően elszégyellte magát. G. páter szemei jóindulatúan csillogtak.- Na, mondj valamit! Ennek az embernek mindig mondani kellett valamit.- Mondok egy szép, kerek történetet.- Az szép lesz.- És kerek... Valahányszor feldobok egy kockát, mielőtt földre érne, golyóvá alakul, s mikor leesik, elgurul. Tanárom rám pillantott, s kacagni kezdett. Kacagni? Röhögni! Erről eszembe jutott, ami eddig sose: ez az ember is volt diák. Jól elbeszélgettünk. Kár, hogy olyan ritkán látogattam. Erősnek, egészségesnek látszott. Már eltemették, amikor megtudtam, hogy meghalt. Mikor először kerestem G. pátert a háború után, végigkísért a nyírfák alatt, a sétányon az utcáig. Később mindig megállt a kolostor kapujában. Kézfogás, s máris megfordult, indult vissza. Akkor, a sétányon mondta el, hogy elesett Tadeusz is, Andrzej P. is. A páter tisztában volt azzal, hogy a városban már mindenkiről mindent megtudtam, hallottam a Tadeuszról kerengő, ellentmondó - megbotránkozó vagy felmagasztaló - pletykákat is. „Mindjárt, ahogy ti elmentetek, őket katonaiskolába vitték.” A nyírfák között tanárunk a régi osztrák kaszárnyák felé intett. „Tizenhat évesek voltak. Az a kiképzőtiszt valóban goromba vadállat volt.” Mielőtt Tadeuszékat a frontra vezényelték volna, nagy ivászatot rendeztek. Velük ivott a kiképzőtiszt is, akit aztán másnap reggel a behavazott gyakorlótér szélén, a hóemberek között találtak meg. Keze mellett seprű, mintha valaki gúnyból helyezte volna oda. Lehetett persze valamelyik hóember „keze” is, ha golyó érte volna. Nem találtak rajta golyónyomot. Az pedig nem látszott túl valószínűnek, hogy valamelyik golyó dúlta hóemberről esett volna le. A gyerekek nem ismerték fel. De azt sem merték egészen bizonyosan állítani, hogy nem ők használták - a többi seprűvel együtt - hóemberkészítéshez. Az sem derült ki, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban kik lövöldöztek a hóemberekre. Senki nem ismerte be, hogy arra járt volna, és célba lőtt volna. Azt sem lehetett kideríteni, hogy a szerencsétlenül járt kiképzőtiszt részegen tántorgott a hóemberek közé, vagy valakik odavitték, s otthagyták, arra számítva, hogy másvalakik majd részeg jókedvükben lövöldözni fognak... Vagy pedig lelőtték, a hóemberek közé lökték - és csak távozóban lövöldöztek a 529
