Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

harmincéves, batizi kollektivista brigádosból lett mezőgazdasági „rovatvezető”. Jani a specriporter kifejezést nem értette, de úgy tett, mintha értené; bólogatott. Lelkesen figyelt a darabos képű, ellenzős sapkájában sárga támlásszékén hintázgató, szűrő nélküli Märäsesti (közismerten: Maros menti) cigarettáját szívó, ugyancsak sárgára pácolt asztala negyedig kihúzott fiókjába hamuzó Szabó Gézára, aki a szakcikkeken, beszámolókon kívül verseket is írt. Bősz bámulója volt Ady Endrének; lépten-nyomon idézte. A Sugár útra néző, fehér csipkefüggönyös ablaknál a patyolattiszta, úrilány megjelenésű, huszonegy-huszonkét éves Erdős Margit kis Erika írógép billentyűit táncoltatta átlátszó ujjacskáival. Csinos, kellemes arcú, kellemes beszédű volt; Jani alig mert ránézni. Erdős Margit a cikkeit le is gépelte. Ezért a főszerkesztő, Berger Herman, „a Heki” becsben tartotta, tiszteletteljesen elvtárs- nőzte. Margittól eléggé távol, a forró cserépkályhának háttal, flanelkabátkában a Janival és Gabival egyidős Gyapjas Margit könyökölt bal oldalvást „elomolva” kopott, tintafoltos asztalán. Cigányos bőrű, csontos arca volt, apró, barna szemével gyanakodva sandítgatott a „fémiparista ruhás” jövevényre, Janira. Máskülönben megszokott, kedvenc foglalatosságát űzte; női arcéleket rajzolgatott jegyzetfüzetébe. Elöl, alacsony homloka fölött magasra fésült, fekete haja két hosszú, enyhe púposságát némileg leplező varkocsban végződött. Amikor valamelyik női arcéi kifejezőbbre, hatásosabbra sikeredett, felvihogott, „elomlását” mérsékelte; derekát kiegyenesítette. Elmegyek divattervezőnek, mondta csak úgy, a levegőbe. Janinak, ha történetesen szét mert nézni, egy harminckét—harmincöt éves női hústornyon akadt fenn a tekintete. A nőszemély nevét az író már nem tudja, de elkereszteli Teréznek. Teréz volt tehát az a hústorony. A barna csempekályhánál melegedett; lapátkezét hétmérfóldes tompora mögött tartotta, nehogy megperzselődjön, tüzet fogjon sötétszürke posztószoknyája. Lapos sarkú, fekete félcipőbe erőszakolt oszloplábán hússzínű selyemharisnya feszült, melle a fehér, keményített blúzban galambdúcnak rémlett. Teijedelmes ábrázatát rövid, göndörített, barna haj keretezte. Verset könnyű írni, közölte vaskos, oktató hangján Janival, de kíváncsi vagyok, megtud-e fogalmazni egy ipari hírt? Jani irult-pirult, feszengett; még sosem próbálta. Na látja, fiatalember, simítgatta szoknyája felhevült hátulját Teréz, az újságírás nem versírás. Jani magában elismerte: fogalma sincs az ipari hírek megírási módozatairól, Teréz indulatos magatartását azonban sokallta. Te stájer kanca, gondolta nagyrétiesen, majd megmutatom én neked. Nem mutathatta meg; néhány hónap múlva Terézt, egyik kolléganője takarékbetétkönyvének ellopása miatt kirúgták a szerkesztőségből. A szerkesztőségi szobában még a szépecske, fiatal takarítónő és egy olyan se hús, se hal fehérnép, ha az író megerőlteti emlékezetét: Serbánné tartózkodott. Ez a Serbánné valami román ember feleségeként a fogyasztási szövetkezetekkel foglalkozott; férje ott főnökösködött. Jani egyetlen irományát sem olvasta el, amivel Serbánnénak nem ártott, magának meg csak használt. Egyébként Serbánné keveset alkalmatlankodott a szerkesztőségben, folyton családja ügyeit intézte; talpalt. Talpalt, nem futkosott. A futkosás sehogy sem illett volna alamuszi természetéhez.

505