Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)

de még mindig nem elég. Viszont voltak nagy bálványprések, díszítve virá­gokkal, más motívumokkal, de ezeket majdnem mind eltüzelték. Nagyon kevés világító emberrel találkozol. Halasra ha lemegyek, mindig találok egy-két fénypontot: érdekesen gondolkodó embert, akinek rendkívüli kedve van valamihez; rendkívüli módon szeret mesélni, vagy furcsán visel­kedik. Nem sótlan figura, akárha félnótás is. Itt - Cákon - ismertem egy idős embert, a Hód János bácsit, aki kivé­telnek számított ezen a vidéken. Kilencvenévesen halt meg. Még élhetett volna, mert elesett, beverte a fejét, egyébként egészséges volt. Óróla mesélték, hogy amikor elvitték az ökreit az ávósok innen Cákról, elbúcsúzott az ökreitől az udvaron, az utcán. Amikor kivezették az ökröket, az egyiknek a nayakába borult, s elsírt egy balladát vagy siratóéneket, amit akkor költött. Elénekelte elég hosszan: ökröcskéim, drága kis ökröcskéim, sose látlak immár titeket... - mondta, mondta. Felidézte a múlt időket, amikor együtt dolgoztak - és a kilátástalan jövőt. János bácsi volt az, aki rengeteg mesét, verset tudott, mind a fejében volt. Nagy veszteség, hogy ezeket nem írták le. Azt a siratót ott költötte, s az ávósok nem mertek hozzányúlni. Végigénekelhette hosszan; annyira döb­benetes volt a kép. János bácsihoz hasonló ember kevés van ezen a tájon, s általában kevéssé érzem a múlthoz kötődést is. Halason emlékszik a nép; a magyarság, ’48 szelleme, s egyáltalán: a múltunk jobban él. Ez a táj szinte teljesen elfelejtette; nem érzem az identitástudatot. Még Szombathelyen is keresem; - elmegyek a Szily János szobra felé, nézem az épületeket, s úgy érzem, hogy a Nyugatnak itt erős hatása van. A falvak pedig némák, süketek. Apám pontosan ezért nem szerette ezt a vidéket. Ezért is haragudott rám, hogy ide jöttünk. Anyám örült, de apám gazdasági ember lévén azt mondta, hogy itt nem lehet gazdálkodni. Tele van gyökérrel a föld, nem lehet állatot tartani, összeveri a ló a lábát. Igaza volt, kétszer már fólhasadt a ló lába, mintha csak átok lenne, egy borjú meg eltörte a gerincét. Én mindig perben álltam apámmal. Állandóan vitatkoztunk. 0 a rendít­hetetlen nyugalmával és célbataláló, pontos, szabatos mondataival mindig helyre tett, aztán hallgatott. Én meg locsogtam és mondtam, heveskedtem és bizonyítottam... Úgy megbántam! Mért kell vitatkozni?! Jó lett volna, ha ez a tíz év, amíg még élt, úgy telik el, hogy nem változik a köztünk való viszony. De megváltozott, mert kézzel-lábbal magyaráztam, hogy mért jöttünk ide, s nekem most valóban bizonyítanom kell, mert hogyha valahonnan néz az öreg, akkor lássa... - Nem legyőzni akarom, vagy igazat akarok magamnak szolgáltatni, hogy látod, mégis...; - nem ez van bennem, de szeretném megnyugtatni őt, hogy jó ez így, s szeretnék bocsánatot kérni tőle. Vajon mi az, ami az emberek közé falat húz? A család ágai között mért vannak torzsalkodások? Ez egy átok, amit fel lehet és fel kell oldani, és feloldottam azzal, hogy egyszerűen elmentem, megkerestem az elveszett csa­ládtagokat. Ebben ellene szegülök az öregeknek: nem fogadok szót az apám­nak, hogy ne menjek el Lajos bátyámék családjához. Valahogy a rendszernek is átka volt persze, hogy úgy szétszóródtak az 419

Next

/
Thumbnails
Contents