Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
éveiben, de nem ez a kezdet. Voltak itt ősi épületek. A tanya ott volt lent, az istálló folytatásaként: keresztboltozatos, füstöskonyhás; - most égett le pár éve. Az ősi alapon, amely körülbelül negyvenkét méter hosszú, most csak ez az új istálló áll. Ez is majdnem százéves már. Pér-Paor nevű bíboros vette a birtokot és építtette a nyaralót a húgának, aki Kőszegen élt. Mikor idejöttünk, s elkezdtük levakarni a festéket a falról a meszeléshez, láthattunk csodákat, hogy milyen kitűnő munkát végeztek az építők. Egészséges, kemény vakolat volt a falakon, mintha freskók alá készítették volna. Tényleg csoda lehetett az egész épület, amíg el nem árasztotta a csőcselék az ötvenes években. Olyan mint Jasznaja Poljanán Tolsztoj háza, amikor egybenyitjuk a szobákat, csak kisebb. Volt kék szoba, a lányszoba. A plafonon tükörmennyezet, s virágformák mentek körbe. Voltak fekete szobák hatalmas, kézzel festett aranykoszorúkkal. Gazdag, patinás lehetett. Nagypolgári világ. A főpap helyzete is magyarázza, a húga jsedig feleségül ment egy kőszegi, ékszerészhez, Sziklai nevű ékszerészhez. Ok használták egy darabig, s aztán miért, miért nem, eladták a Wiesingernek ezt a birtokot. 0 építette az istállót 1897-ben. Új, modern istállót épített reformkori mintára - Széchenyiék szellemében. Kopasz tűzfalak, kicsi ereszek - ez már ipari épület. Ez a ház megmaradt romantikusnak, az meg istállónak. Láttunk korabeli fényképeket erről a házról, a Wiesingerről és Máriáról, a feleségéről. Róla Mária-major js. Végül is ők csináltak ebből élő - egy nyaralónál élőbb - tanyát. Ok teremtettek meg minden olyat, ami ma kincs. Az istállót, a kertet, a gyümölcsöst. Ok építették körbe a kőfalat, a gesztenyéket ők oltották a pincében; ezeket a nagy szemű maróni gesztenyéket. A nagy fát, ezt a cédrust azonban Perpaul hozhatta Rómából. Olaszországban, Svájcban, Angliában - egész Nyugat-Európában olyan gyakori, mint az ecetfa. Itt volt egyébként sok érdekes fa, csak a legtöbb nem vészelte át a kommunizmust. A régiek mondják, hogy volt tiszafa allé, s aztán gondozott virágoskertek rózsákkal. Még mindig itt küszködnek a virágok! Kimész ebbe a csaholyba, ahol aztán semmi sincs, csak gaz, s jönnek elő az ősi virágok, a nárciszok, mahóniák. Meddig él egy nárcisz, hihetetlen! A japánbirset is csodáljuk, hogy’ erőlködnek az utódai, akik megmaradtak, de a kert húzza a legtovább. A Wiesingeréknek nem volt gyerekük, s akkor a feleség - Hosztovszky Mária - családja örökölte a házat, a birtokot. Az egyik Hosztovszky - vasúti tiszt - jó gazdája lett, s tovább virágoztatta a kertet. Tőle vették el. 0 volt az, akit két bőrönddel rúgtak ki ebből a házból, és folyt a könnye - mesélték az öregek -, ahogy Cákon ment keresztül, patakokban folyt a könnye és azt zokogta, hogy ő soha nem láthatja viszont a kedves kertjét. Ilyen drámák voltak. Ö volt az utolsó igazi tulajdonos, mert az unokájának már nem volt ereje ahhoz, hogy fönntartsa, s tönkre is tette a házat magát. Megcsúfolta. Összevissza kente, mázolta. Újra nyaralót akart csinálni. Sárga volt minden, meg piros, meg lila; a falon krikszkrakszok, hogy jól érezzék magukat a nyaralók. Rettenetes volt belül. A ház leszakadt, beázott; nem bírta tovább, s eladta nekünk tizenhárom évvel ezelőtt. A kert is tönkre lett téve. Teljes dzsungel. Most is tart a rendbehozatal. 413
