Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Határ Győző: Életút
KL Ezek szerint nem panaszkodhatsz, hogy annak idején „nyomortanyákat” vesztettél el, ha egyszer „beépített könyvtárszekrényed” is volt - Volt bizony, mert azzal a Stefánia úti főúri fészekkel megkaptam a tágas kényelem fertőzetét s utána váltig ilyeneket kajtattam; s ha akadt is horgomra hozzá fogható, egyik sem volt olyan kedves nekem, mint ez az első — KL A hozzá fűző reminiszcenciák miatt? A lányok? A szende nők? Az csak a köríték volt. Ha akkor kérded, meglehet, rámolvastad volna megszállottságomat. Voltak szerelemrészeg napjaim-hónapjaim; de az igazi reminiszcenciák: a könyvek, amelyek azon a Remington-írógéen, a zöld-vörös bársonytapétás négy fal között születtek. Szomorú szakasza ez beszélgetésünknek, Lorcsikám, lévén, hogy az írónak a kéziratai, a könyvei — édesgyermekei. Hogy siratom-e magzatomat, aki az édesanyja hasában, egy láncosakna alatt a romok alatt odaveszett? Nem tudnám, kit-mit siratok, hiszen meg sem született. De ezek megszülettek mind és olyan kész irodalmi termékek voltak, amelyeket bátran kiküldhettem volna a világba - Thomas Mannal szólva - „a maguk lehetőségére és veszélyére”. Vissza-visszatérő, faljáró kísértetek, úgy lépnek előmbe, mintha háromdimenziós hologrammok volnának s szeretnék úgy beszélni róluk, hogy az olvasó is valamelyes érzékletes képet kapjon róluk. Am a késztetés, hogy beszéljek róluk, oly hatalmas, hogy nem térhetek ki előle: ez az egy audienciám van az Olvasótábor Ófelségénél, és én kétségbeesve tülekszem elveszett könyveimmel, hogy hátha most van a kedvező lélektani pillanat, amikor fogad — KL És hogy vesztek el? A rendőrségen. Az is Államvédelmi volt, az a háború előtti, noha Defenzíva Osztálynak hívták; s az én esetemben minden rendőrség, ez is meg az ÁVÓ is, mint az irodalom zúzdája működött, nemhiába panaszoltam fel, hogy írásaim többször találkoztak a rendőrfogalmazó szemével, mint a szedőével a nyomdán. De különböztessünk: voltak nyomtalanul elveszett és félig elveszett kéziratok. Az első, amiről itt most be szeretnék számolni, Dioklész története volt, a TAUROBOLIUM. Tudod, Proust szerint mindenki csak egy könyvet ír és mindig ugyanazt a könyvet írja. Vajon. Ami az ő esetében több mint igaz, az én esetemben kevesebb mint félig igaz; az viszont elmondható, hogy vannak „motívumaim”, amelyek könyvről könyvre vissza-visszatérnek; „neuralgikus pontok” a tematikában, amelyek fájdalma még újra megszólal, noha más és más eseménysor fürtölődik indázatuk köré. Ilyen pl. az emberevés visszatérése egy magasabb fokon (MORZSATOLVAJ című színdarabomban, AZ ŐRZŐ KÖNYVE című fiktív történelemkönyvemben és egyebütt); ilyen az ember végletes/tragikus gyanútlansága/tudatlansága sorsa felől (mert jóllehet - Leibnizcel - tudjuk hogy le présent est gros de l’avenir, a jelen a jövővel viselés, ám ez a haszontalan felismerés annyit sem ér, mint a tönkrezúzott kristálygömb, por alakban) - e megrendülésnek a kifejtése a TAUROBOLIUM csakúgy, mint IULIANOSZ-regényem, amely kerek fél évszázaddal később íródott. Egy harmadik: a halálrakeresett, az üldözött embergyermekének váratlan fordulattal - fejedelemmé koronázása, pájzsraemelése. Megjelenik ez a motívum a TAUROBOLIUMBAN csakúgy, mint A KIRÁLY című néger tárgyú elbeszélésemben. KL Mekkora terjedelmű lett volna ez a TAUROBOLIUM? Könyvnek? Ami elveszett, a bő szinopszisból kikokszolt első változat volt, s 398
