Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sallai Éva: Pomogáts Béla: Napló a történelemről (1989-1992)

élveznek a szélsőséges nézetek és magatartások, mint a kiegyensúlyozott, megfontolt politikák.” (Emberöltő) Elszomorító pártcsatározások zajlanak, miközben „az ország népe mind gyorsabban gördül lefelé azon a lejtőn, amely a nélkülözésekhez, az elszegényedéshez vezet.” (A kommunizmus romjain)

Mi az oka a magyar politikában bekövetkezett elvadulási hullámnak? Hogyan lehetséges, hogy még népes tábora is van a túlságosan is hangos, erőszakos, voluntarista demagógiának? Miért hagyja az ország népe a demagóg stílus érvényre jutását?

Sajnos az emberek többsége leszokott a politizálásról, leszokott arról, hogy közügyekben állást foglaljon. A hosszú évek alatt „erőszakkal és fondorlatos ravaszsággal tönkretett politikai kultúrát nem lehet néhány hónap alatt felépíteni.” (Pártok és egység) „Aki, ha gyerekként is, de átélte az ötvenes éveket, túlélte 1956-ot, és úgy-ahogy elviselte a Kádár-korszak több mint három évtizedét, az nehezen jön lázba, ha megint csak megfújják a harsonát: eddig mindent rosszul csináltunk, uraim, mindent újra kell kezdeni.” (A kommunizmus romjain)

A szerző maga sem optimista. Jól látja a hazai politikai kultúra lezüllését, a szélsőséges nézetek mind erőteljesebb érvényesülését, az új politikai elit kialakulása mellett a gazdasági élet romlását. Mind sürgetőbb szükség lenne végre a demokratikus erők összefogására, az agyonkompromittált demokrácia megvédésére, a valódi eszmények és valódi értékek helyreállítására. A társadalomnak azokat az autonóm rendszereit kellene kialakítani, amelyek a „nagyhangú politizálással szemben megvédenék az emberi függetlenséget, a független gondolkodást és állásfoglalást”. (A kommunizmus romjain) „A pártpolitikának nem elkötelezett értelmiségnek ezért mindenképpen nagyobb közéleti szerepet kellene kapnia - és persze nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülést.” (Noé bárkája) Ezért a legfontosabb feladat lenne magának az értelmiségi létnek a megmentése, helyreállítása. Hiszen az értelmiség jellegadó tulajdonsága közé tartozik egyrészt a kulturális értékalkotás, másrészt a függetlenség, a szellemi autonómia. Ha jól körülnézünk, jelenleg a magyar alkotó értelmiség jelentős hányada a létminimumon él vagy legalábbis a körül tengeti életét szégyenkezve, lehajtott fejjel. Elszegényedése következtében szükségszerűen csökkent társadalmi és politikai tekintélye — elhallgatott. Hogyan is viselkedhetne másképp, miközben a művelődési házak mind gyakrabban alakulnak át sokkal rentábilisabban üzemelő kocsmává, s Dobos Krisztina helyettes államtitkár nyilvános felszólalásában „nagyon alacsonynak és megalázónak” nevezi a pedagógusok bérét. Eközben dúl a televízió elnöke körüli vita, hogy a kenyér mellé cirkusz is legyen a népnek.

Pomogáts Béla szerint: „Tartalmas eszményekre és konszolidált értékekre volna szüksége a magyar társadalomnak. Olyan értékekre, amelyeknek a történelem és a kultúra ad valutáris fedezetet... Ha át akarunk lábolni a köröttünk éktelenkedő roncsmezőn, és az elpusztított országot fel akarjuk építeni, akkor elsősorban az emberi személyiséget kell ismét jogaiba helyezni, felépíteni és gazdagítani.” (Átlábolni a roncsokon) „Új konszenzuskeresésre volna szükség tehát, és még csak nem is a politikai pártok: egyszerűen az értelmiségi emberek között... Különben elvadulunk...” (Reform- kommunisták ?)

Ne feledjük, hogy a kötet szerzője irodalomtörténész. Ideje lenne, ha politikusaink is többet tennének, ha nem is az irodalomtörténet, de legalább a magyar kultúra, a demokrácia ügyéért.

(Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1992)

363