Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Tóth Zsolt: Észvesztő szembeút - Bodor Ádám: Sinistra körzet

A sinistraiak számára egyszer-egyszer megmutatkozó szépség magának a regénynek az olvasóját viszont folytonosan körülveszi. Bodor Adám a sokkolóan nyers élettények ábrázolása közben ugyanis egy végtelenül kifinomult, érzékeny és érzékletes prózát teremt meg, ami képes arra, hogy a beléje merítkezöket kiemelje a történet rideg kulisszái közül, s igéző hatású élmények körébe vezesse. Az emocionálisan nyitott befogadó így aligha tud, ám persze nem is akar kikerülni a Sinistra körzet megjelenítéséből áradó szuggesztivitás hatása alól. Bodor Adám szövegének lényegéhez tehát az juthat a legközelebb, aki úgy viszonyul hozzá, mint egy ingeregyütteshez: élesen kirajzolódó képek, mély csendekkel elegyedő halk szavak, erőteljes, olykor taszító, olykor vonzó szagok illúziókeltően tökéletes felvonultatásához.

Bodor Adám prózája tehát ellenállhatatlan erővel ejti rabul érzékeinket. Képek villannak fel előttünk, amelyeket aligha feledhetünk el: látjuk Nikifor Tescovinát, amint pórázon vezeti lángolóan vörös hajú lányát, Bebét; látjuk Mustafa Mukkermant, a valószerűtlenül kövér kamionost, amint meztelenül, rengő háját előtárva áll, mögötte pálmafákkal díszített óriási kamionja; s látjuk a földig érő hajú meteorológus, Géza Hutira elfagyott és letört fülét, amivel egy avarszínű, menyétszerű állat fut el a szikrázó hóleplen. Hangokat hallunk: halljuk Valentin Tomoioaga ezredes elhaló vonítását, aki fertőzéstől legyengülve hever valahol az erdő szélén, karókkal körbecövekelten; halljuk Gabriel Dunka, a törpe izgalomtól remegő, felajzott suttogását, amikor harminckét éves korában, életében először egy meztelen nő előtt áll; s halljuk a magát karóba húzó Hamza Petrika tompa szavát, ami úgy szól, mint a vízcsobbanás. És szagok ütik meg orrunkat: Elvira Spiridon fehér posztókapcáből előkerülő lábának szénaillata, Öleinek doki medvékre emlékeztető kipárolgása és Géza Kökény emberi ürülékkel a falakra mázolt trágár szitkainak émelyítő bűze. Mindez olyan hitelesen, olyan meggyőzően rohan le, s árad körül minket, hogy úgy érezzük: ott vagyunk, benn vagyunk e„lehetséges világ” fizikai valóságában.

Ezeknek a rendkívül szenzuális élményeknek az emléklenyomatai kitörölhetetlenül bennünk maradnak - mint Andrej Bodor télen-nyáron változatlanul látható sítalpnyomai a hegyhátak talajában, amelyek ezüstszalagokként kanyarognak a Kolinda-er- dő búvópatakjai felé, múlhatatlanul megörökítve a vándor emlékét, aki mostohafiát keresve érkezett ide egykor, s aki elég erős volt ahhoz, hogy később kiszakítsa magát ebből a több száz évnyi magány tapasztalatait elraktározó reális, de legalább annyira szürreális világból, a Sinistra medencéjéből.

Bodor Adám regényfejezetei a méltatlanul elfeledett, zseniális Kuncz Aladár főművének, A fekete kolostornak az írói bravúrjait ismétlik meg: az emberi nélkülözés és testi-lelki nyomorúság témájának feldolgozása közben is képessé válnak a tünékeny, szinte megfoghatatlanul létező szépség hangulatainak érzékeltetésére.

A Sinistra körzet szinte páratlanul kifinomult alkotás. Ezért vétek lenne pusztán az értelem fényénél közelíteni hozzá. Ha valóban a mélyéig akarunk hatolni, az ösztönös érzések homályába kell húzódnunk, s onnan kell figyelnünk - a politikai párhuzamok helyett inkább a tudatunk rejtett zugaiban lappangó ősképekre összpontosítva.

(Magvető Könyvkiadó, 1992)

357